Néhány nappal később nem Levente hívott. Az anyja volt az.
A hangja hideg volt, kimért, mintha ítéletet olvasna fel.
– Nóra – mondta szárazon. – Tönkretetted a családot. Papucsot csináltál a fiamból.
Nem vágtam közbe. Hagytam, hogy beszéljen. Aztán egyszer csak egy másik hang szólalt meg a vonalban.
– Anya, elég.
Megdermedtem. Levente volt az. Kiderült, ott állt mellette, és kivette a kezéből a telefont.
– Levente?! Én vele beszélek!
– Velem beszélj – felelte keményen. – Nóra a feleségem. Ha még egyszer megalázod vagy sértegeted, megszakítjuk a kapcsolatot.
A konyhában álltam, a pultra támaszkodva, és éreztem, hogy remeg a kezem. Nem akartam elhinni, amit hallok.
– Teljesen kifordított ellenem! – fakadt ki az anyja. – Ellened hangolt!
– Nem – Levente hangja fáradt volt, de szilárd. – Magamtól jöttem rá, hogy hibáztam. És arra is, hogy te sem voltál mindig igazságos.
Gyorsan bontotta a vonalat. Mintha attól félt volna, ha még egy mondat elhangzik, meginog.
Rám nézett bizonytalanul.
– Jól csináltam? – kérdezte.
Bólintottam. És akkor egyszerre feltörtek bennem a könnyek, de nem a fájdalomtól. Hanem attól, hogy először nem én voltam az utolsó a sorban.
– Igen – suttogtam. – Ez már felnőtt döntés volt.
10. szakasz – Egy döntés, ami nem tisztítószer-, hanem szabadságszagú volt
Mégsem rohantam a karjaiba. Tartottam a távolságot. Nem büntetésből, hanem mert tanultam vigyázni magamra.
Még egy hónapig külön éltünk. Találkoztunk, beszélgettünk. Ő gyakorolt. Néha visszacsúszott a régi mintákba, néha újra irányítani akart. De egyre többször megállt félúton, és kimondta:
– Bocsánat. Megint a régi énem jött elő.
Én pedig megtanultam válaszolni:
– Igen. És ez nekem így nem jó.
Egy este megjelent, kissé feszülten.
– Kivettem egy kis lakást – mondta. – Nekünk. Nem visszatérésnek… inkább újrakezdésnek. Ha szeretnéd.
Hosszan hallgattam, majd megkérdeztem:
– És ha nem szeretném?
Nagyot nyelt.
– Akkor is meg akarok tanulni rendesen élni – felelte. – Magam miatt. Nem akarok többé olyan ember lenni, aki egy koszos edény miatt menekül, mert nem tud beszélni a lényegről.
Akkor értettem meg: ez nem egy szép gesztus volt. Ez változás.
Nem mondtam rögtön igent.
– Átgondolom – feleltem.
Mert a szabadság nem az, amikor visszavisznek valahova. Hanem az, amikor dönthetsz.
Epilógus – A nő csokrokkal, bűntudat nélkül
Fél év telt el.
Még mindig Erikánál dolgoztam, de már megvoltak a saját visszatérő megrendelőim. A csokrokat felismerték a kezem nyomáról. Többet mosolyogtam, mélyebben aludtam. És a legkülönösebb: néha tényleg ott maradt egy elmosatlan lábas otthon. És a világ nem dőlt össze.
Levente… igen, próbált visszatalálni. És vissza is jött – másként. Nem követelésekkel, hanem kérdésekkel. Nem utasításokkal, hanem javaslatokkal. Lassan tanultuk újra az egymás melletti létezést.
Egy alkalommal, amikor virágot válogattunk valaki más ünnepére, rám nézett, és azt mondta:
– Tudod, Nóra… régen azt hittem, a feleség az, aki eltakarítja az életem nyomait. Te meg kiderültél, hogy az vagy, aki képes megszépíteni.
Elmosolyodtam.
– Elég későn esett le.
– De leesett – válaszolta halkan.
És abban a pillanatban világosan tudtam: még ha nem is maradunk együtt, én többé nem leszek senki lábtörlője.
Mert én egy nő vagyok, aki csokrokat készít.
És aki a „nem”-et is ugyanolyan elegánsan tudja kimondani, mint ahogy szalagot köt a virágszárakra.