A tűzhely mellett bénázott: a tészta főtt, a víz kifutott, káromkodott egyet, megégette az ujját. Én pedig a szobában maradtam, és először fordult elő, hogy nem pattantam fel azonnal segíteni.
Az éjszaka közepén csobogásra ébredtem. Kimentem, és megláttam: a mosogatónál állt, és azt az edényt súrolta, amiben főzött. Ügyetlen mozdulatokkal, látható idegességgel, de csinálta. Amikor észrevett, odavetette:
– Mit bámulsz?
Elmosolyodtam.
– Rögzítem. Történelmi pillanat.
Nem felelt, viszont a válla mintha egy árnyalatnyit lejjebb ereszkedett volna.
6. szakasz – A munka hangot adott, amit nem lehetett többé elvenni
A következő héten Erika rám bízott egy komoly megrendelést: egy egész céges rendezvény virágait. Reszketett a kezem, féltem, hogy elrontom, de végigcsináltam. A megrendelő a végén rám nézett, és azt mondta:
– Jó ízlése van. Ez ritka.
Műszak után kiléptem az utcára, és úgy éreztem, könnyebb lett a levegő. Akkor értettem meg igazán: nem „valakinek a felesége” vagyok. Hanem egy ember, aki ért valamihez, képes rá, és pénzt keres vele.
Levente ezekben a napokban gyakrabban írt. Érdeklődött. Néha még ezt is megkérdezte:
– Segítsek valamiben?
És rajtakaptam magam, hogy nem az esik jól, hogy segíteni akar, hanem az, ahogyan kérdez. Nem utasít. Kérdez.
Csakhogy a régi minták nem tűnnek el egyik napról a másikra.
7. szakasz – Meglátott, és megijedt attól, hogy elveszíthet
Egy délután Levente bejött a boltba. Nem tudtam róla. Csak felnéztem, és ott állt a pultnál. Furcsán nézett: kötényben voltam, ollóval a kezemben, határozott mozdulatokkal, gyorsan, mosolyogva beszéltem a vevőkkel.
– Te… más lettél – mondta, amikor odaléptem hozzá.
– Valódi – feleltem. – Csak eddig el voltam rejtve.
Átnyújtott egy csokrot. Ez most nem szupermarketes volt. Összetett, átgondolt: eukaliptuszágak, fehér rózsák, valami lágy, krémszínű virág.
– Neked hoztam – mondta halkan. – Mondtam, hogy olyan legyen, ahogy te szereted.
Átvettem, és éreztem: igen, jólesik. De már nem szédít meg. Mert nem attól függök, kapok-e virágot vagy sem.
– Köszönöm – mondtam. – Szép.
Többet várt. Azt, hogy elolvadok.
– Nóra… hiányzol – suttogta. – Otthon meg… üres minden.
Nyugodtan néztem rá.
– Nem azért üres, mert elmentem. Azért, mert nem tudsz emberrel együtt lenni, csak szereppel.
Ez jobban fájt neki, mint bármilyen hangos vita.
8. szakasz – A beszélgetés, ami után nincs „mint régen”
Este otthon találkoztunk. Feltettem a vizet teának, elővettem a kekszet, majd kimondtam:
– Levente, legyünk őszinték. Engem akarsz visszakapni, vagy azt a kényelmes rendet, amihez hozzászoktál?
Sokáig hallgatott. Aztán kifakadt:
– Félek. Attól, hogy nem boldogulok. Hogy nélküled… senki vagyok.
Ez volt az első valóban őszinte mondata.
– Én meg attól félek, hogy melletted megint senkivé válok – feleltem.
Nagyot nyelt.
– Mit tegyek?
Felsóhajtottam.
– Tanulj. Először alapokat: tiszteletet, megosztást, határok elfogadását. És igen, beszélj az anyáddal úgy, hogy megértse: nem a bejárónőd vagyok.
– Ő ezt nem fogja felfogni…
– Akkor egyszerű a választás – mondtam. – Vagy férj vagy, vagy fiú. Két széken ülni úgy, hogy én essek le, többé nem fog menni.
Lesütötte a szemét.
– Megpróbálom – mondta halkan.
Bólintottam, de belül már tudtam: a „megpróbálom” nem ígéret. Az ígéret mindig tettből áll. És éreztem, hogy hamarosan nemcsak kettőnk között dőlnek el dolgok.