A hívás nem kérdés volt, inkább figyelmeztetésnek álcázott támadás.
– Nóra – csilingelt bele a kagylóba az a mézes hang, amiben mindig lapult valami szúrós, mint egy lekvárba rejtett tű. – Levente mondta, hogy találkoztatok. Ugye nem játszod most az önérzetes, sértődött asszonyt?
Épp lezártam a kasszát, majd szó nélkül bementem a raktárba. Nem akartam, hogy bárki hallja ezt a beszélgetést.
– Nem játszom semmit – feleltem higgadtan. – Én most az életemet építem.
– Jaj, halljátok ezt? – nevetett fel gúnyosan. – Inkább rendet kellene építened. Egy férfi nem ok nélkül lép le.
– Azért ment el, mert azt várta, hogy az ő szabályai szerint éljek – mondtam. – Én pedig mostantól a sajátjaim szerint fogok.
A vonal túlsó végén csend lett. Nyilván nem erre számított.
– Csak nehogy túl messzire menj – sziszegte végül. – A rendes férfiak nem hevernek az út szélén.
Elmosolyodtam, de nem kedvesen.
– A jó feleségek pedig nem cselédszerepben élnek.
Kinyomtam a hívást. És először nem követte bűntudat.
—
4. szakasz – Levente kulccsal érkezett, de ajtó nélkül távozott
Három nappal később Levente ott állt a lakásom előtt. Épp műszak után értem haza: a kezem fűszernövény és rózsa illatát árasztotta, a hajam kibomlott a copfból.
Egy sporttáska volt nála. És a kulcs. Az én kulcsom.
– Azt hittem, beengedsz – mondta ingerülten. – Hiszen hazajöttem.
– Ez már nem „haza”, Levente – válaszoltam nyugodtan. – Ez „látogatás”. És csak akkor, ha meghívlak.
Az arca elvörösödött.
– Teljesen komolyan mondod? Mi család vagyunk!
– A család két felnőttet jelent – feleltem. – Nálunk eddig egy felnőtt volt, meg egy örökösen hibás.
Összeszorította az állkapcsát.
– Szóval nem engedsz be?
– Beengedlek – mondtam. – Beszélgetni. Nem visszaköltözni. Táskák nélkül.
Szótlanul letette a csomagot a lépcsőházban. Mintha most szembesült volna vele, hogy nem lehet csak úgy visszasétálni, mintha semmi nem történt volna.
A konyhában feltettem a vizet. És igen, azt az edényt hagytam a tűzhelyen. Nem bosszúból. Jelképként.
– Látod? – böktem a fazék felé. – Ez volt az indok, amiért elmentél.
– Nem emiatt… – motyogta.
– Valóban – néztem rá egyenesen. – Azért mentél el, mert kellett egy ürügy, amivel szépen lelépsz, és rám tolod a felelősséget.
Megdermedt.
– Te meg miről beszélsz?
– Arról, ami van. És most figyelj, mert feltételek következnek.
Elővettem egy papírt. Igen, leírtam mindent. Mert különben megint ott kötöttünk volna ki, hogy „te nem értesz meg”.
– Egy: a házimunka közös. Kettő: nem beszélsz velem lekezelően. Három: ha az anyád beleszól, te húzol határt. Nem én. Te.
Féloldalasan elvigyorodott.
– Szerződést írtál?
– Te már egyszer megírtad az én életem szabályzatát – mondtam. – Most én jövök.
—
5. szakasz – Az az éjszaka, amikor először ő mosta el a fazekat
Abban maradtunk, hogy hétvégéken jön. „Új módon próbálunk kapcsolódni” – így neveztem.
Levente most rendes élelmiszereket hozott, még azt a sajtot is megvette, amit szeretek. Igyekezett figyelmes lenni, de ott bujkált benne a régi beidegződés: megérkeztem, jár nekem a kiszolgálás.
Estére teljesen kimerültem. A bolti munka nem ücsörgés, hanem egész napos talpalás. Ezt ki is mondtam:
– Lefekszem korábban.
Összeráncolta a homlokát.
– És a vacsora?
Ránéztem, majd szó nélkül az asztalra tettem egy csomag fagyasztott tésztát.
– Felnőtt vagy.
Látszott rajta, hogy felhúzza magát, de lenyelte. Morogva a konyha felé indult, és bekapcsolta a tűzhelyet, én pedig akkor még nem sejtettem, hogy ez az este valami egészen újnak lesz a kezdete.