Levente velem szemben ült, unottan körözött a kanállal a csészealjon, és úgy nézett rám, mintha biztosra venné: mindjárt felsóhajtok, elsírom magam, majd megkönnyebbülten kimondom, hogy „persze, gyere haza”.
– Nóra… én ezt nem rosszindulatból tettem – folytatta óvatosabb hangon. – Csak felgyűlt bennem minden. Anyu is mondta, hogy te rendes vagy, csak…
– Csak nem felelek meg a te makulátlan rendről szőtt álmaidnak? – elmosolyodtam, és magamat is meglepte, milyen nyugodt maradtam.
Elakadt a szava. A szupermarketben vett csokor a mellette lévő széken hevert, mintha egy harmadik fél ült volna velünk szemben. Fakó rózsák voltak, kissé megcsípte őket a hideg, az illatuk pedig nem ünnepet, hanem hűtőpultot idézett.
– Te is tudod… fáradt vagyok – próbálkozott. – Jólesne hazajönni és pihenni. Olyan otthonba, ahol rend van, meg nyugalom.
– A nyugalom attól van, hogy várnak, vagy attól, hogy csillog a lábas? – kérdeztem halkan.
Összeráncolta a homlokát, mintha igazságtalan váddal illettem volna.
– Nóra, ne csináld ezt. Én békülni jöttem. Legyen egyszerű: visszaköltözöm, te pedig… igyekszel kicsit rendezettebb lenni.
– Levente – néztem egyenesen rá. – Most feleséget akarsz visszakapni, vagy egy ingyenes házvezetőnőt?
Hirtelen beszívta a levegőt.
– Mi történt veled? Miért lettél ilyen?
Ez volt a lényeg. Nem az, hogy „bocsáss meg”, nem az, hogy „hibáztam”, hanem az, hogy „miért változtál meg”. Mert aki kényelmes, annak nem szabad változnia.
– Olyanná lettem, akinek meg kellett tanulnia talpon maradni – feleltem. – És tudod mit? Tetszik ez az énem.
Hallgatott, majd megpróbált engedékenyebb hangot megütni:
– Jó, akkor beszéljük meg normálisan. Bemegyek hozzád, leülünk…
– Nem – mondtam csendesen, de határozottan. – A lakásba nem jössz be. Itt beszélünk. És ha vissza akarsz térni, az nem „mint régen” lesz. Hanem máshogy.
Úgy nézett rám, mintha kínai nyelvleckét ajánlottam volna neki.
– És mit jelent az, hogy máshogy?
– Egyenlően – válaszoltam. – Munka, háztartás, tisztelet. És nincs több „neked kötelességed”.
Felnevetett, gúnyosan.
– Hűha… ezt hol szedtél össze?
A csokorra böktem.
– Ott, ahol az emberek azért vesznek virágot, hogy örömet okozzanak, nem pedig azért, hogy eltakarják vele a lelkiismeretük hiányát.
—
2. szakasz – A virágbolt mint önismereti tanterem
Este a szokásosnál korábban érkeztem a műszakra. Erika azonnal észrevette: csillogott a szemem, a vállaim feszültek voltak.
– Hívott? – kérdezte egyszerűen, mintha az életem minden részletét ismerné.
– Találkoztunk. Vissza akar jönni – levettem a kabátom, felkötöttem a kötényt. – Csak úgy, hogy megint kényelmes legyek neki.
Erika nem csapta össze a kezét. Nyugodtan metszette vissza a szárakat, és közben csak ennyit mondott:
– A férfiak gyakran összekeverik a szeretetet a kiszolgálással.
– És ha tényleg megértette, hogy hibázott?
– Akkor azt is megérti, hogy a szeretet nem parancsokban él – rám nézett. – Nóra, évek óta most mosolyogsz először nem azért, hogy csend legyen, hanem mert jól érzed magad. Ezt ne add oda puszta ígéretekért. Bizonyítson tettekkel.
Bólintottam, és valami melegség áradt szét bennem. Mintha nem szavakkal, hanem biztos fallal támasztottak volna meg.
– És ne feledd – tette hozzá –, egy csokor nem bocsánatkérés. Az csak egy gesztus. A bocsánatkérés viselkedés.
Ezt a mondatot később még sokszor felidéztem.
—
3. szakasz – Az anyós telefonált először… és melléfogott
Másnap Levente édesanyja hívott fel. A számát kívülről tudtam – túl sokszor villant már fel a kijelzőn, ahhoz, hogy összetévesszem –, és amikor megszólalt a telefonom, pontosan éreztem, hogy ez a beszélgetés sem lesz véletlen.