Levente tétován állt még egy pillanatig, mintha keresné a megfelelő szavakat, de végül csak megrázta a fejét.
— Nem érted… ő nyomást fog gyakorolni. Újra és újra. Mindig azt fogja mondani: „ugye megmondtam”… — a hangja elhalt.
Nóra enyhén félrebillentette a fejét, a tekintete nyugodt maradt.
— Most már érted, milyen volt nekem három éven át — felelte halkan.
Levente felkapta a táskáját, de nem indult azonnal. A mozdulatban ott volt a bizonytalanság.
— Adj még egy esélyt…
Nóra az ajtóhoz lépett, lenyomta a kilincset, és kitárta.
— Esély volt. Nem is egy. Te pedig mindet elhallgatással fizetted ki.
Levente kilépett. A küszöbön még visszafordult, a hangja keményebb lett, mint akarta.
— Meg fogod bánni.
Nóra nem emelte fel a hangját.
— Csak azt bánom, hogy nem hamarabb tettem meg.
Az ajtó becsukódott, a zár kattanása véglegesnek tűnt.
—
6. szakasz — Az anyóshívás, ami az utolsó hatalmi kísérlet volt
Alig telt el egy óra, amikor Nóra telefonja rezegni kezdett. A kijelzőn egy név villogott: Ilona.
Nem kapott azonnal utána. Csak pár másodperc múlva vette fel, a hangja tárgyilagos volt.
— Halló?
— Na, kiordítottad magad? — Ilona hangja mézesen maró volt. — Levente azt mondta, kiraktad. Szép munka. Büszke lehetsz magadra. Csak tudd: egy férfi nem kutya, nem fogod csak úgy visszahívni.
Nóra elmosolyodott, de ebben nem volt vidámság.
— Nem is hívom.
— Azt hiszed, győztél? — az anyós felemelte a hangját. — Egyedül maradsz majd! Ilyen természettel senkinek sem kellesz!
Nóra egy pillanatig hallgatott, mintha mérlegelne, aztán nyugodtan megszólalt:
— Ilona, nekem nem kell olyan férfi, aki jobban fél az anyja hangjától, mint amennyire tiszteli a feleségét.
A vonal másik végén kitört a düh.
— Te meg ki vagy?! A mi családunkba jöttél be…
Nóra szelíden, de határozottan félbeszakította:
— Én nem „bementem” sehova. A saját lakásomban élek. És az életembe többé nem engedek be olyan embereket, akik a tiszteletet egy tányér leveshez mérik.
Ilona elhallgatott. Nem sértődötten — inkább úgy, mint akit most először nem menynek, hanem önálló embernek lát.
— Jól van — sziszegte végül. — Majd meglátjuk, meddig bírod.
Nóra hangja változatlan maradt.
— Nem fogok énekelni. Egyszerűen élni fogok.
És bontotta a vonalat.
—
Epilógus — A levesestányér, ami határvonallá vált
Egy hét múlva Levente újra megjelent. Nem volt nála táska. Nem kiabált. Csendben állt az ajtó előtt.
— Én… beszéltem anyámmal — mondta halkan.
Nóra nem nyitott ajtót azonnal. Az ajtókitekintőn át nézte, és furcsa nyugalmat érzett.
Végül a láncot fennhagyva ajtót nyitott.
— És?
— Nem ismeri el — vallotta be Levente. — Azt mondja, te tehetsz mindenről. De… — lenyelt egy gombócot — én megértettem. Tényleg. Mindig a könnyebb utat választottam. És közben elveszítettelek.
Nóra bólintott.
— Igen. A könnyebbet választottad.
— Adj még egy lehetőséget — kérte. — Kiveszek egy lakást. Másképp leszek jelen. Anyám nélkül. Megpróbálok férfi lenni, nem csak fiú.
Nóra sokáig nem szólt. A csend nem volt kínos, inkább tiszta.
Aztán megszólalt:
— Levente, nem zárom be örökre az ajtót. De bezárom a régi éned előtt. Ha mellettem akarsz lenni, az nem „ahogy anya mondja” lesz. Hanem ahogy megbeszéljük. Tisztelettel. Határokkal.
Levente bólintott, a szeme csillogott.
— Értem.
Nóra becsukta az ajtót. Nem azért, mert elküldte. Hanem mert először érezte az életében: nem kell többé bizonyítania, hogy jár neki a tisztelet.
Valahol messze, egy hétvégi házban Ilona talán még mindig azt ismételgette: „aki nem dolgozik, ne is egyen”.
Csakhogy Nóra már mást tudott: aki nem tisztel — az többé nem élhet a te otthonodban.