A városban érezhetően hűvösebb volt a levegő. Nóra felment a saját emeletére, és már az apróságok is megkönnyebbülést hoztak: a lépcsőház csendje, a jól ismert lábtörlő, a kulcs halk kattanása a zárban. Minden ismerős volt, minden a helyén — és mindez az övé.
Ez a lakás az övé volt. Még a házasság előtt vette, a papírok az ő nevén szerepeltek, a felújítást is ő szervezte végig az elejétől a végéig. Levente egyszerűen csak belépett ebbe a kész életbe, mintha egy berendezett házba költözne be, és három év alatt sem jutott el addig a felismerésig, hogy egy otthon nem attól áll, hogy kinek a vezetéknevét viseli.
Nóra lerúgta a cipőjét, bement a konyhába, és először aznap minden kapkodás nélkül töltött magának egy pohár vizet. Ivott pár kortyot, majd kinyitotta a szekrényt, és elővette Levente utazótáskáját.
Nem dühből tette. Nem sírt, nem remegett. A mozdulatai kimértek voltak, higgadtak — olyan emberé, aki végre meghozott egy rég halogatott döntést.
Pólók. Farmerek. Alsóneműk. Borotva. Telefontöltő.
És külön kupacba kerültek az iratok, amelyeket Levente az ő fiókjában tartott, „mert ott kéznél vannak”.
Amikor a zár elfordult a bejárati ajtóban, Nóra már a cipzárt húzta össze. Levente gyors léptekkel lépett be — ez azt jelentette, hogy a saját autójával jött, feldúltan, lehűlés nélkül.
— Te meg mit csinálsz?! — támadt rá azonnal felemelt hangon. — Ki akarsz rakni?!
— Igen — felelte Nóra egyszerűen.
Levente magabiztos félmosollyal legyintett.
— Ezt nem teheted meg. Házasok vagyunk. Jogom van itt lakni…
Nóra felnézett rá.
— Ott van jogod élni, ahol várnak. De nem ebben a lakásban, ha közben anyád fióktelepévé változtatod.
Levente arca elsápadt.
— Egy tányér miatt? Ugye nem mondod komolyan? Ekkora ügyet csinálsz ebből a hülyeségből?!
Nóra a konyhaasztalra tette a tenyerét.
— Nem a tányérról van szó. Hanem arról, hogy három éve mindig azt választod, „csak anya meg ne sértődjön”, és egyszer sem azt, hogy a feleséged biztonságban érezze magát.
Levente közelebb lépett.
— Te csak uralkodni akarsz! Mindig ilyen voltál — „az én lakásom, az én szabályaim”!
— Így van — mondta Nóra nyugodtan. — Az én lakásomban az én szabályaim érvényesek. És az első szabály az, hogy engem nem aláz meg senki. Sem az anyósom, sem a férjem, aki hallgat.
Levente idegesen felnevetett.
— Nézz már magadra! Teljesen… idegenné váltál!
Nóra bólintott.
— Az is voltam. Csak sokáig játszottam a „jó menyet”. Ma véget ért az előadás.
A táskát az ajtó felé tolta.
— Vidd el. A kulcsokat pedig hagyd itt.
— Tényleg kidobsz?! — a hangja megremegett.
— Igen.
Levente fel-alá járkált a szobában, mint egy ketrecbe zárt állat.
— Beszéljük meg normálisan. Nyugodtan. Most ideges vagy…
Nóra szó nélkül elővette a telefonját, és elindított egy rövid hangfelvételt. A nyaralóból volt — abból a napból, amikor Ilona hangja élesen, tisztán hallatszott: „aki nem dolgozik, az ne is egyen”. Minden szó felismerhető volt.
Levente megtorpant.
— Te… felvetted anyámat?
— Igen — válaszolta Nóra higgadtan. — Hogy ne lehessen azt mondani, hogy csak kitaláltam.
Levente nagyot sóhajtott.
— Ő… túllőtt a célon. Beszélek vele. Komolyan.
Nóra ránézett.
— Ezt már sokszor hallottam. És mindig ugyanott kötöttünk ki: én tűrtem tovább.
Levente hangja hirtelen meglágyult, szinte könyörgő lett.
— Nóra… mégis hová menjek? Anyámhoz? Te is tudod…