…a ribizlibokrokat félig otthagytad, az egres tele van levelekkel. Én ezt nem fogom jutalmazni.
Levente megköszörülte a torkát, óvatosan közbeszúrva:
— Anya… hát igyekezett…
— Elég legyen — vágott közbe Ilona metsző hangon. — Ti, fiatalok, mindent azonnal akartok: tiszteletet, szabadságot. Csakhogy a megbecsülést ki kell érdemelni. Nálunk falun ez mindig így volt: aki nem dolgozik, az nem ül asztalhoz.
Nóra lassú mozdulattal eltolta magától az üres tányért.
— Ilona, ezt most komolyan gondolja? Maga… megvonja tőlem az ételt?
Az anyós vállat vont, mintha apróságról lenne szó.
— Ha nem tetszik, nem kell idejönni. Ha idejössz, a mi szabályaink szerint élsz.
Nóra Leventére nézett. Nem azt várta, hogy kiabáljon vagy sértegesse az anyját. Nem harcot akart. Egyetlen szót várt volna tőle: azt, hogy „nem”.
Levente lesütötte a szemét.
— Nóri… hagyjuk ezt későbbre… tudod, anya ilyen… nehéz természet…
Nóra bólintott. Nem azért, mert egyetértett. Hanem mert benne hirtelen minden a helyére került.
Felállt, némán kibújt a köntöséből, a szék háttámlájára tette, majd nyugodt hangon megszólalt:
— Etettem magam. Köszönöm.
Azzal kiment az udvarra.
Mögötte Ilona hangja harsant fel, szándékosan úgy, hogy Levente is hallja:
— Látod? Megsértődött! Ez mind a gőgje miatt van! Egy ilyen feleséggel nehéz együtt élni, Levikém!
Nóra kilépett a kapun, és aznap először olyan mélyet lélegzett, mintha a víz alól bukkant volna fel.
3. szakasz — Hazafelé vezető út: a beszélgetés, amit Levente nem bírt el
Elővette a telefonját, taxit hívott a városba. A kijelzőn húsz perc várakozás jelent meg. Mindegy volt neki: lehetett volna negyven is. Csak ne kelljen ott maradnia, ahol az ételt fegyverként használják a megalázáshoz.
Néhány perc múlva Levente kifutott utána.
— Nóra, hová mész? Hiszen a hétvégét együtt beszéltük meg…
— Együtt? — kérdezte halkan. — Az „együtt” ott kezdődik, hogy mellettem állsz. Bent én voltam, meg az anyád.
— Túlzásba esel — csattant fel megszokott ingerültségével. — Miért csinálsz jelenetet? Ő csak… a maga módján… nevel.
Nóra fáradtan nézett rá.
— Levente, egy felnőtt nőnek nincs joga egy másik felnőttet éheztetéssel „nevelni”.
Levente legyintett.
— Ugyan már, ne dramatizáld! Egy tányért tett arrébb…
Nóra elmosolyodott, alig észrevehetően.
— Pontosan. Neked ez „csak ennyi”. Nekem viszont jelzés: itt nem emberként kezelnek.
— Azt akarod, hogy összevesszek anyámmal?
— Nem — felelte nyugodtan. — Azt szeretném, ha nem az anyád nyugalmát választanád az én megalázásom árán.
Levente feszülten kifújta a levegőt.
— Megint kiforgatod. Anya annyit tesz… kert, élelmiszer, törődés…
— A törődés nem egyenlő az ellenőrzéssel — mondta Nóra. — És nem büntetés.
Megérkezett a taxi. Nóra kinyitotta az ajtót.
Levente elé állt, mintha feltartóztatná.
— Ha most elmész, ne csodálkozz, ha szétesik a család.
Nóra hosszan, figyelmesen ránézett.
— Levente, a család nem attól esik szét, hogy a feleség hazamegy. Hanem attól, hogy a férj nem viselkedik férjként.
Beszállt, és becsapta maga mögött az ajtót. A visszapillantó tükörben látta, ahogy Levente a kapunál marad — tanácstalanul, összezuhanva — és először furcsa módon már nem érzett miatta sem bűntudatot, sem sajnálatot.