Ebédidőre Nóra keze már észrevétlenül remegett a fáradtságtól. A vékony köntös rátapadt a hátára, mintha vizes rongy lenne, a durva anyag pedig kidörzsölte a nyakát. A sárgarépa sorai között gyomlált, kézzel tépve ki a libatopot, és közben próbálta elnyomni magában a gondolatot, hogy az egres tüskéi már régen elvették az ujjai érzékenységét.
A teraszról az anyósa továbbra is „irányított”:
— Ne húzd az időt! A sor legyen egyenes, mint a vonalzó! Nem úgy, mint a városban… Ott csak gombokat nyomogattok, itt meg föld van!
Nóra hallgatott. Régebben biztosan visszaszólt volna — nyugodtan, tréfával, elsimítva az éleket. Most azonban mintha belül egy csavar egyre szorosabbra húzódott volna. Minél jobban szorította Ilona, annál tisztábban hallotta a saját belső hangját: Nem vagyok szolga.
Akkor fordult Leventéhez, amikor meglátta, hogy az almafa árnyékában ül, a telefonját bámulva.
— Levi… tudnál segíteni? Legalább az egrest leszedni. Ketten gyorsabban menne.
Levente felnézett, bűnbánó mosollyal:
— Nóri, látod… anya… nem szabad idegesíteni. Csináljuk meg valahogy, aztán kész.
— Csináljuk? — kérdezett vissza Nóra. — Én egyedül vagyok a földeken, te meg csak azt hajtogatod, hogy „ne idegesítsük anyát”.
Levente ismét a telefonjára szegezte a tekintetét. És ebben a pillanatban Nóra mindent megértett: nem fáradt volt, nem figyelmetlen, nem „észre sem vette”. Döntött. Mint mindig. Inkább láthatatlanná vált, csak hogy az anyja elégedett legyen.
Ilona ekkor felállt a karosszékből, mint egy felügyelő, aki ellenőrzőkörútra indul.
Lassan végigsétált az ágyások mentén, méricskélt, vizslatott, majd egyszer csak az ujjával a földbe bökött.
— Na, tessék! — jelentette ki diadalmasan. — Itt maradt a gyökér! A gyom újra kinő majd! Semmihez sem értesz.
Nóra kiegyenesedett, és egyenesen a szemébe nézett.
— Amit tudok, megcsinálom. De nem szerződtem fel ellenőrzésekre.
Ilona arca megfeszült, mintha szentségtörést hallott volna.
— Ezt nekem mondod? Az én földemen? Te… te hálátlan! Én felneveltem a fiamat, te meg…
— És én? — kérdezte Nóra halkan. — Nekem reggeltől estig robotolnom kell, hogy kiérdemeljem, hogy „elmegy”?
Levente felpattant:
— Nóra, ne kezdd már…
— Nem most kezdődött, Levi — felelte csendesen. — Hanem három éve, amikor mindig azt mondtad: „tűrd ki, hiszen ő az anyád”.
Ilona összeszorította az ajkát.
— Jól van. A beszéd beszéd, de az ebéd rend szerint van. Nálunk szabály: aki dolgozik, az eszik.
Nóra fáradtan elmosolyodott, azt gondolva, hogy ez csak egy újabb szurkálódás.
Tévedett.
—
2. szakasz — „Aki nem dolgozik, ne is egyen”: a tányér, amit látványosan elvettek
A konyhát káposztaleves és sült krumpli illata töltötte meg. Nóra leült az asztalhoz, abban bízva, hogy legalább öt percre kifújhatja magát. Levente mellé telepedett, már a kenyér után nyúlt.
Ilona Levente elé egy mély tálat tett.
Maga elé is.
Nóra elé viszont… csak egy üres tányért és egy kanalat helyezett le.
Nóra pislogott.
— Ez most vicc?
Ilona leült, megigazította a kötényét, és enni kezdett, annak az embernek a nyugalmával, aki nevelési célzatú leckét ad.
— Ma, Nóra, úgy dolgoztál, ahogy sikerült. A felét elhanyagoltad… és a hangja élesen, kimérten csengett, mintha a mondat folytatása már előre megírt ítélet lenne.