— Nem te voltál az oka — rázta meg a fejét Lilla. — Ti ketten egyszerűen… mellette éltetek, mint egy villámhárító árnyékában. És azt hittétek, ez az egyetlen lehetséges felállás.
Nóra óvatosan rátette a kezét Lilla ujjaira.
— Mostantól nem kell így lennie.
A papírok valódiak voltak. A hitelszerződés Lilla nevére szólt. Az aláírás hasonlított az övére, mégis esküdött rá, hogy soha nem látta azt a dokumentumot, nemhogy aláírta volna.
Nóra Márkra nézett, kérdés nélkül.
— Akkor lépünk.
Aznap este megjelentek Erika lakásán. Az asszony köntösben nyitott ajtót, mintha az előző nap meg sem történt volna.
— Ó, hát jöttetek. Meghoztátok a pénzt? — kérdezte reflexből.
Márk szó nélkül beljebb ment, és letette az asztalra a dossziét.
— Anya. Magyarázd meg.
Erika belenézett, majd az arca megmerevedett.
— Ez… honnan került elő?
— Nem ez a lényeg — válaszolta higgadtan Nóra. — Hanem az, hogy miért Lilla nevén van a hitel.
Az anyós hangja egy pillanat alatt elszabadult.
— Mert szükségem volt rá! Be kellett tömni egy lyukat! Prémiumot ígértek, aztán…
— Elvetted a saját lányod jövőjét — mondta Lilla halkan.
Nem vádként hangzott. Inkább úgy, mint egy pontos kórkép.
Erika próbált támadásba lendülni:
— Mindent visszafizetek! Hiszen az anyátok vagyok!
Márk most először nem hátrált meg.
— Vissza fogod. De nem majd egyszer. Hanem most. Bemegyünk a bankba, és aláírod a nyilatkozatot. Ha nem, mi tesszük meg.
— Feljelentesz? Engem? A saját anyádat?! — kapkodta a levegőt Erika.
— Te tetted meg először — felelte Márk nyugodtan. — Amikor úgy döntöttél, hogy mi csak egy pénztárca vagyunk.
Az asszony úgy nézett a fiára, mintha hirtelen elveszítette volna.
— Ez mind miatta van… — sziszegte Nórára mutatva.
Nóra nem emelte fel a hangját.
— Nem. Ön mondta ki magát.
—
Egy héttel később Erika a bankban ült, iratokkal a kezében, és azt tette, amit mindig is kerülni próbált: beismerte az igazat. Nem volt választása. Lilla először nem félt. Márk először nem bújt el.
Nóra nem érzett diadalt. Nem volt benne elégtétel. Csak megkönnyebbülés, mintha egy idegen súlyt tett volna le, amelyet eddig mások helyett cipelt.
Lilla kiköltözött az anyja lakásából. Egy barátnőjével bérelt egy apró szobát. Kicsi volt, olcsó, de a sajátja.
— Nem akarok többé ott élni, ahol a szeretetet borítékokban mérik — mondta Nórának telefonon.
Márk is változni kezdett. Lassan. Nem tökéletesen. De már kimondta: „anya, nem”, „Nórának igaza van”, „ezt így nem csináljuk”.
Erika próbálta visszaszerezni az irányítást sajnálkozással és nyomással.
— Egyedül maradtam… elhagytatok…
De ez már nem működött. A sajnálat nem irányította őket többé. Segítettek emberi módon: kiváltották a gyógyszereit, elvitték orvoshoz. De nem adták oda önmagukat.
És Nóra életében először valódi családja lett. Nem jelszavakból álló, hanem döntésekből.
—
Egy hónappal később Lilla teára hívta őket. A konyha apró volt, az edények olcsók, de a nevetés őszinte.
— Végre érzem, hogy húszéves vagyok — mosolygott Lilla. — Nem azért, mert van pénzem. Hanem mert tudok nemet mondani.
Nóra Márkra nézett. A férfi megszorította az ujjait.
— Tudod — mondta halkan —, most értem meg, hogy a „hagyomány” néha csak a kontroll kényelmes neve.
Nóra bólintott.
— A család pedig ott kezdődik, ahol nem megvásárolnak.
Aznap este Nóra hosszú évek után feszültség nélkül ment haza. Már nem rettegett a családi ünnepektől.
Mert tudta: ha újra elhangzik a kérdés — „Készültél pénzzel?” —, van válasza.
Nem kiabálás. Nem jelenet.
Egy egyszerű, felnőtt mondat:
„Nem. Tiszteletet és határokat hoztam.”