Erika arca eltorzult, mintha valami különösen visszataszító szót hallott volna.
— Lilla már nem gyerek — mondta metsző éllel. — Nem babákra van szüksége.
— Hanem megbecsülésre — szólalt meg Márk váratlanul halkan.
Nóra összerezzent. Saját magát is meglepte, mennyire.
Erika lassan, kimérten fordult a fia felé.
— Tessék? Ezt ismételd meg.
— Semmi, anya — Márk azonnal visszakozott. — Csak… hagyjuk a jeleneteket, jó?
— Én nem jelenetezek — mosolygott mézesen Erika. — Nevelek. Egyébként, Nóra, ott van a подарasztal… mármint az ajándékok. Csak kérlek, ne hozd rám a szégyent azzal a „személyes emlékkel”, rendben?
Nóra odasétált. A látvány egyhangú volt: boríték boríték hátán. Néhány elegáns táska, bennük ismert márkák dobozai — pusztán díszletnek, hogy jól mutasson. Ekkor találkozott Lilla tekintetével. A lány külön ült, a barátnői mellett, és egyáltalán nem tűnt boldognak. Inkább kimerültnek. Mintha már előre elfáradt volna ebben az egészben.
Amikor elérkezett az ajándékozás ideje, a műsorvezető vidáman belelendült:
— És most jöjjenek a jókívánságok! A család és a közeli barátok!
Erika, szokás szerint, elsőként ragadta magához a mikrofont.
— A mi Lillánk okos, gyönyörű lány — sugárzott. — És csak annyit mondok: az ajándék legyen hasznos! A pénz szabadság! Ugye, egyetértünk?
Nevetés futott végig a termen, bólogatás, összekacsintás. Nóra látta, ahogy Lilla válla megfeszül.
Nóra felállt, odalépett hozzá, és átnyújtotta a dobozt.
— Ez neked van. Szívből.
Lilla kibontotta. Amikor meglátta az albumot, az arca valóban átalakult. Őszintén. Mindenféle szerep nélkül.
— Nóra… — suttogta. — Te… ezt tényleg…
— Boldog születésnapot — mondta Nóra halkan.
Ekkor Erika észrevette, hogy nincs boríték.
— Hol a pénz?! — csattant fel, már minden formaságot elengedve. — Ez meg micsoda? Egy könyv?! Nevetsz rajtam?!
A terem elcsendesedett.
— Anya… — szólalt meg Lilla remegő hangon. — Nekem ez tetszik.
— Tetszik?! — Erika felé fordult, szinte rátámadva. — Fogalmad sincs, mire van szükséged!
— De igen — Lilla felállt. — Csak te nem akarsz meghallani.
Erika elsápadt, majd egy pillanat múlva lángba borult az arca.
— Ő beszélt ellenem! — mutatott Nórára. — Miatta van ez! Azért jött, hogy szétszítson minket!
És ekkor történt valami, amire Nóra még a legmerészebb gondolataiban sem számított.
Márk Nóra mellé lépett. Nem elé. Nem közéjük. Mellé.
— Elég, anya — mondta halkan, de olyan szilárdan, hogy nem lehetett félreérteni. — Ezt most te teszed nevetségessé.
A teremben megállt a levegő, mintha valaki lehalkította volna a világot.
— Mit mondtál? — Erika késve fogta fel. — Márk… te… melyik oldalon állsz?
— A normális emberekén — fújta ki a levegőt. — És a feleségemén. Végre.
Nóra látta, ahogy Erika arca megremeg. Nem sértettség volt benne. Hanem félelem. Mert a hatalma először repedt meg, ráadásul mindenki előtt.
—
Erika szó szerint kirángatta Márkot a konyhába, a karjánál fogva, mint egy engedetlen kamaszt.
— Teljesen megőrültél?! — sziszegte, miközben a szakácsok döbbenten pillantottak fel. — Nyilvánosan aláztál meg!
— Anya — vágott vissza Márk élesen, és ebben az élességben benne volt minden felgyülemlett év. — És te nem aláztad meg Nórát? Nem aláztad meg Lillát?
— Én mindent értetek csinálok! — Erika a fia mellkasára bökött. — A családért!
— Ez nem család — szólalt meg ekkor csendesen Lilla, aki utánuk ment. — Ez üzlet.
Erika a lányára kapta a fejét.
— Hallgass! Te ezt még nem érted…
— De értem — Lilla hangja remegett, mégis kitartott. — Azt várod el, hogy mindenki fizessen azért, amit te szeretetnek nevezel.
Nóra kicsit hátrébb állt. Nem szólt közbe. Nem félelemből, hanem mert először nem róla szólt a harc. Ez most nem „Nóra Erika ellen” volt. Hanem gyerekek egy rendszerrel szemben.
Erika hirtelen teljesen hangot váltott. A szeme megtelt könnyel, a hangja meglágyult, túlzottan is.
— Drágáim… én csak a jövőtöket nézem… Lilla, te vagy az egyetlen lányom… én csak azt akarom, hogy neked jó legyen…
A konyhában feszült csend ült meg, amelyben már ott vibrált mindaz, ami eddig kimondatlan maradt, és ami elől többé senki sem tudott kitérni.