— Nóra? — szólította meg valaki hátulról.
Ösztönösen megfordult, és a mellkasához szorította az illusztrált albumot. A pénztárnál Lilla állt — az a bizonyos „aranygyerek”, aki miatt az anyós rendre családi haditanácsokat hívott össze. Élőben fiatalabbnak tűnt a húsz événél: karcsú volt, rövid, világos haja keretezte az arcát, nagy szemüveget viselt, és olyan kabátot, amelyről első pillantásra látszott, hogy nem az anyja választotta, hanem ő maga — visszafogott, mégis ízléses darab.
— Szia… — Nóra nem tudta eldönteni, mosolyogjon-e, vagy inkább tartsa a távolságot.
— Megláttalak a sorok között — lépett közelebb Lilla, enyhe zavarral a hangjában. — Tényleg ajándékot keresel nekem? Anya azt mondta, csak „filléreskedsz és húzod az időt”.
Nóra halkan felnevetett, öröm nélkül.
— Anyukád sok mindent mond.
Lilla pillantása az albumra esett Nóra kezében.
— Ez az… „A forma építészete”? Tudtad, hogy pont erre vágytam?
Nóra meglepődve pislogott.
— Őszintén? Nem. Csak azt éreztem, hogy tetszene neked.
Abban a másodpercben Nóra először nem konfliktusforrásként, hanem emberként nézett Lillára.
A lány óvatosan átvette a könyvet, belelapozott — finoman, tisztelettel, mintha a papír is számítana.
— Ha őszinte vagyok, ez tökéletes ajándék. Csak… — lehalkította a hangját — anya valószínűleg megint ordítani fog.
— Lilla — sóhajtott Nóra. — Hadd kérdezzek valamit. Neked tényleg pénz kell? Vagy ez inkább az ő ötlete?
Lilla elmosolyodott, egyszerre volt benne irónia és szégyen.
— A pénz anyának kell. Nem nekem. — Kis szünetet tartott, majd folytatta: — Fogalmad sincs, mennyire fárasztó „projektnek” lenni. Húszévesen anya új iPhone-t szán nekem, de csak akkor, ha „rendesen viselkedem”. Érted? Ajándék feltételekkel.
Nóra mellkasában, a bordái alatt, valami régóta merev dolog lassan engedett.
— És te… mit szeretnél igazán?
Lilla az ablak felé fordult, ahol vizes hó hullott.
— Azt, hogy végre ne megvásárolni próbáljanak. És hogy Márk ne tegyen úgy, mintha semmi sem történne.
Nyugodtan mondta ki. Mégis nagyobbat ütött, mint bármilyen kiabálás.
Nóra kifizette az albumot, együtt léptek ki. Az ajtónál Lilla hirtelen megállt.
— Figyelj… — beleharapott az ajkába. — Holnap… eljössz? Az ünnepségre?
— Elmegyek — felelte Nóra. — De csak ha te is akarod.
Lilla bólintott.
— Akkor kérlek… ne adj neki pénzt. Csak… ne. Legalább egyszer.
És Nóra megértette: nem Lilla születésnapja a csatatér. Hanem az a joguk, hogy család legyenek, ne pedig egy kölcsönös elszámolásokra épülő pénztár.
Erika úgy bérelte ki a kávézó különtermét, mintha egy minisztériumi évfordulót ünnepelne. Fehér abroszok, lufik, külön fotósarok, mikrofonos műsorvezető, roskadozó asztalok — mindehhez az a bizonyos háziasszonyi mosoly, amely mögött mindig ott lapult a fenyegetés.
Nóra és Márk pontosan hétkor érkeztek. Márk feszült volt, mint aki nem mulatságra, hanem vizsgálóbizottság elé tart.
— Tényleg különcködni akarsz? — súgta a taxiban, a csomagra pillantva. — Minek ez a könyv? Anya azt mondta: pénz kell.
— Lilla viszont azt mondta: nem — válaszolta Nóra higgadtan.
Márk felhorkant.
— Lilla bármit mond, csak hogy…
— Csak hogy mi? — fordult felé Nóra. — Hogy szeressék nyugták nélkül?
Márk elhallgatott. Mindig elhallgatott, amikor túl közel került az igazsághoz.
A kávézóban Erika őrhelyen állva fogadta őket.
— Na, lássuk — mérte végig Nóra táskáját —, megvan a boríték?
Nóra udvariasan, egyenesen mosolygott.
— Ajándékot hoztunk.
— Ajándék? — kérdezett vissza Erika, és a hangjában már ott csengett a közelgő vihar ígérete.