Zoltán végül elment. Nem emelt fővel, nem méltósággal. Egy szatyorral vánszorgott kifelé, amibe csak a holmija felét gyömöszölte bele, és még az előszobában is többször hátrapillantott, mintha abban reménykedne, hogy Nóra utána szalad, megérinti a karját, és azt mondja: „Gyere vissza.”
Nóra nem mozdult.
Bezárta az ajtót. Elfordította a zárat. Aztán még egyszer, biztos, ami biztos. Csak ezután csúszott le lassan a hideg járólapra az előszobában. Nem sírt. Egyszerűen kifújta a levegőt, mintha hosszú idő után először kapna igazán oxigént.
Azon az éjszakán végre megtette mindazt, amit hónapokkal, talán évekkel korábban is meg kellett volna: új jelszavakat állított be, leválasztotta Zoltán számát a banki megerősítésekről, letiltotta az összes hozzáférést, átnézte a hiteladatait, és értesítéseket kért minden pénzügyi mozgásról.
És ekkor bukkant fel egy újabb „apróság”. Zoltán részletfizetést indított háztartási gépekre. „Anyának” – legalábbis ez állt a megjegyzésben. Nóra nevére. Az ő okmányaival.
A képernyőt nézve furcsa nyugalom áradt szét benne.
— Akkor jól döntöttem — mondta ki hangosan az üres lakásban. — Így van rendjén.
Másnap ügyvédhez ment. Nem bosszúért. Tisztaságért. Le akarta zárni végleg azt az időszakot, amikor az élete közös pénztárcának számított, amiből bárki kivehetett, ha elég hangosan hivatkozott a „családra”.
6. szakasz — Az „Onegin” étterem és az egyfős asztal, ami a szabadság jelképe lett
A születésnapján Nóra mégis elment az Oneginbe.
Egyedül.
Egy kolléganője győzködte, hogy csatlakozzon hozzájuk, ne töltse magányosan az estét, de Nóra nemet mondott. Bizonyítani akart magának: az öröm nem feltétlenül érkezik valaki más oldalán. Elindulhat belülről is.
Egyenes háttal lépett be, kabátban. Az ablak mellett ott állt az az asztal, amelyet régen egy fotón mutatott Zoltánnak: „Képzeld, itt ülnénk.”
A pincér kedvesen rámosolygott.
— Boldog születésnapot! Mit hozhatok?
Nóra fellapozta az étlapot, és hirtelen megértette: nem engedélyt akar. Dönteni akar.
— Egy pohár bort kérek — mondta végül. — Tésztát, desszertet… és ha lehet, egy gyertyát az asztalra.
Amikor meggyújtották a kis lángot, Nóra hosszan nézte, és mosolygott. Nem azért, mert könnyű volt idáig eljutni, hanem mert túlélte. És nem tört meg.
A telefonja megrezzent. Üzenet Zoltántól:
„Nóri, beszélnünk kellene. Anya sír. Én is… nem így akartam.”
Nóra elolvasta. Haragot nem érzett. Csak fáradtságot.
Válasza rövid volt:
„Így akartad. Csak azt hitted, lenyelem.”
Aztán lenémította a készüléket.
Epilógus — A terepjáró kulcsai és a saját élet kulcsa
Egy hónappal később Zoltán visszajött „a maradék holmiért”. Már nem volt benne gőg, sem mosoly, sem az a mondat, hogy „anya szerint”.
Idegenként állt a küszöbön.
— Mindent megértettem — mondta halkan. — Elkéstem, ugye?
Nóra nyugodtan nézett rá.
— Elkésni akkor szokás, amikor már nincs élet, Zoltán. Én viszont most kezdtem el élni.
A férfi bólintott, lesütötte a szemét.
Nóra becsukta az ajtót.
A csendben pedig ráébredt a legfontosabbra: többé nem fél attól, hogy kényelmetlen legyen. Mert mások kényelme túl gyakran kerül valakinek az egész életébe.
Az övé pedig végre — valóban az övé lett.