Nóra halkan felsóhajtott. Most már minden világos volt. Az is, miért magyarázták neki korábban, hogy „Zoltán jövedelme nem volt elég”, és hogy „ez csak formaság, Nórácska”. Egy ártalmatlannak beállított adminisztratív trükk. Egy szó, amit addig természetesnek vett.
Formaság.
— Rendben — szólalt meg végül csendesen. — Akkor most összepakolsz. Elindulsz anyádhoz. Az új fogaiddal. Az új terveiddel. És egy új élettel — az én pénztárcám nélkül.
Zoltán erre kiabálni kezdett.
— Ezt nem teheted meg! Jogod sincs hozzá! Házasok vagyunk!
Nóra ránézett. Olyan nyugodtan, hogy a férfi szinte megtorpant ettől a tekintettől.
— És neked jogod volt lopni? — kérdezte vissza. — Hiszen mi is „házasok” vagyunk, nem igaz?
Ez volt az a pillanat, amikor minden végleg elbillent.
4. szakasz — Az anyós megérkezik, és a hanggal próbálja visszavenni az irányítást
A csengő élesen szólalt meg. Olyan volt, mint egy lövés a csendben.
Nóra nem lepődött meg. Mintha eleve számított volna rá.
Az ajtóban Ilona állt: kabátban, táskával, azzal a tekintettel, amely egyértelművé tette, hogy „rendet tenni” érkezett.
— Nórácska — kezdte mézes hangon. — Zoltán hívott. Azt mondta, jelenetet rendeztél. Gondoltam, beszélnünk kell.
Zoltán, aki már egy félig megtömött szatyrot szorongatott, megdermedt. Úgy festett, mint egy gyerek, akit rajtakaptak, amikor belépett az igazgató.
— Fáradjon be — mondta Nóra, és pontosan egy lépést hátrált. Nem hívta. Csak engedte.
Ilona belépett, körbenézett a konyhában, mintha egy területet mérne fel, amely felett vissza kell szerezni az uralmat.
— Előre szóltam — jegyezte meg, miközben levette a kesztyűjét. — Egy nőnek okosabbnak kell lennie. A férfiaknak nehéz. Bennük bízni kell.
— Bízni? — Nóra elmosolyodott. — Arra a bizalomra gondol, amikor megtalálta a pénzemet, és odaadta a fiának?
Ilona arca meg sem rezzent.
— Én a családot mentettem — vágta rá. — Te elszórtad volna éttermekben. Nekem viszont egészségem van, ami romlik. Öregszem. Anya vagyok.
Nóra hosszan nézte.
— Mondja meg őszintén, Ilona. Az implantátumok kellettek… vagy inkább az, hogy bebizonyítsa, maga irányít?
Az anyós összeszorította a száját.
— Hogy merészelsz így beszélni…
— Úgy, hogy ez az én életem — felelte Nóra higgadtan.
Ilona hirtelen a fiához fordult.
— Zoltán! Szólj rá! Mondd meg neki, ki a férfi ebben a házban!
Zoltán kinyitotta a száját, majd becsukta. Először értette meg igazán: férfinak lenni nem a hangerőről szól. Hanem a felelősségről.
— Anya… — préselte ki magából. — Te… tényleg túlléptél egy határt.
Ilona megdermedt.
— Tessék?
— Nem volt jogod hozzá — folytatta Zoltán lassan, mintha minden szó fájna. — Az Nóra pénze volt.
Az asszony Nórára nézett, úgy, mintha elrabolta volna tőle a fiát.
— Szóval így állunk… — suttogta. — Ellenem fordítottad.
— Nem — mondta Nóra csendesen. — Csak abbahagytam, hogy kényelmes legyek.
Ilona dühösen visszahúzta a kesztyűt.
— Jól van. Akkor ne is számíts ránk, amikor bajba kerülsz.
Nóra bólintott.
— Három éve nem számítok. Csak eddig úgy tettem, mintha nem látnám.
Az ajtó hangosan csapódott be. Zoltán sápadtan maradt ott.
— Nos? — kérdezte Nóra. — Indulsz?
A férfi a terepjáró kulcsaira, az iratok mappájára, majd Nóra arcára nézett.
— Te már mindent eldöntöttél… — suttogta.
— Nem, Zoltán — felelte Nóra. — Én csak végre meghoztam azt a döntést, amit túl sokáig halogattam.