Zoltán egy pillanatig még próbálta menteni, ami menthető, mintha a tekintélyének maradékát akarná összekaparni.
— Csak nem gondolod komolyan… Ugye nem dobsz ki? Hiszen a férjed vagyok…
Nóra nem emelte fel a hangját, nem volt benne indulat. Ettől lett igazán kemény.
— Akkor vagy férj, ha úgy is viselkedsz — felelte nyugodtan. — Most inkább úgy tűnsz, mint egy hosszabbító a saját anyád akaratához.
Zoltán dühösen rácsapott az asztalra.
— Te teljesen… felfogod egyáltalán, hogy ez kívülről hogyan néz ki?!
— Pontosan — bólintott Nóra. — Úgy, mint egy felnőtt nő, aki végre nem pénztárcaként funkcionál.
Zoltán ösztönösen a kulcsok felé lépett, de Nóra felemelte a kezét.
— Állj. Ne a terepjárót nézd. Inkább válaszolj: hogy jutottál hozzá ahhoz a dobozhoz?
Zoltán nem szólt. A hallgatása beszédesebb volt bármilyen magyarázatnál.
— Turbáltál a dolgaim között — mondta Nóra halkan. — Amíg dolgoztam.
— Nem turkáltam! — robbant ki belőle. — Ott volt szem előtt!
— Egy csizmásdoboz? Az szerinted „szem előtt”? — Nóra keserűen elmosolyodott. — Ne nézz hülyének, Zoltán. Az anyád súgott, igaz?
Zoltán félrefordította a fejét.
Abban a másodpercben Nóra számára világossá vált: nem a fogimplantátumok tették tönkre ezt a házasságot. Hanem az a tekintet. Az a „tudtam, de akkor is megtettem”.
—
3. szakasz — A klinikai számla és az adósság, ami nem álom volt, hanem csapda
— Jó — szólalt meg végül Zoltán feszült hangon. — Kell az őszinteség? Igen, anya tudott róla. Megmondta, hol tartod. Azt mondta, elrejted a pénzt a család elől.
Nóra száraz, éles nevetést engedett meg magának.
— Elrejtem… — ízlelgette a szót. — És azt nem kérdezted meg tőle, miért gondolja, hogy joga van hozzá?
Zoltán idegesen a hűtőhöz lépett, kinyitotta, majd azonnal becsukta, mintha menekülőutat keresne benne.
— Elég volt! — csattant fel. — A pénz már nincs meg. Az implantátumokat beültették. Ha akarod, menj oda, és szedd ki belőle! — próbált viccelődni, de a hangja elcsuklott.
Nóra hosszasan nézett rá.
— Azt hiszed, engem a fogak érdekelnek? — kérdezte csendesen. — Teljesen másról van szó.
Kinyújtotta a kezét.
— A telefonodat. Most.
— Minek?
— Meg akarom nézni az utalásokat.
Zoltán megmerevedett.
— Nóra, kérlek…
— A telefont, Zoltán.
Lassan elővette, és úgy adta át, mint aki fegyvert tesz le.
Nóra megnyitotta a banki alkalmazást, és a szíve a torkába ugrott. Nem egy terhelés volt. Kettő.
Az egyik: „fogászati klinika”. A másik: „kezdeti befizetés”.
— Ez meg micsoda? — kérdezte alig hallhatóan.
Zoltán nagyot nyelt.
— Hát… anya… — kezdte.
— Nem anyáról kérdezlek — nézett fel Nóra. — Mi az a „kezdeti befizetés”?
Zoltán kifújta a levegőt, mintha jeges vízbe ugrott volna.
— Csak… jót akartam. Befektetni. Lett egy lehetőség. Komoly. Egy ismerős… szolgáltatást indít. Gyorsan kellett…
Nóra lehunyta a szemét egy pillanatra.
— A pénzemet a fogadra költötted. És még… a saját „ötleteidre” is.
Zoltán hirtelen dühbe gurult.
— Mert te sosem adtál volna! Mindent ellenőrzöl! Mindent számolsz! Még a terepjárómmal is folyton a fejemhez vágod!
Nóra felnézett.
— A terepjáród? — kérdezett vissza lassan.
Zoltán elhallgatott. Túl sokat mondott.
És ekkor Nóra még egy dolgot megértett: a terepjáró sosem volt az övé. Az ő nevén futott — mert a hitel is az ő vállán volt, és ez a felismerés már előkészítette azt a pontot, ahonnan nem volt visszaút.