— Önző vagy — köpte oda Zoltán, majd diadalmasan összefonta a karját, mintha ezzel végleg lezárta volna a vitát.
Nóra lassan letette a dobozt az ágyra. Nem vágta oda. Nem omlott össze. Egyszerűen csak leeresztette — olyan óvatos mozdulattal, ahogyan egy koporsó fedelét engedik le akkor, amikor már pontosan tudják: ami odabent volt, az soha nem tér vissza.
— Elvetted a pénzemet — mondta újra. — Nem a „miénket”, Zoltán. Az enyémet. Három éven át gyűjtöttem össze.
— Ugyan már, kit érdekel, kié volt! — csattant fel. — Család vagyunk!
— Család… — Nóra halkan felnevetett, de nem volt benne vidámság. — Család az, ahol megkérdeznek. Család az, ahol nem turkálnak titkos tartalékokban, mint egy tolvaj, és nem kész tények elé állítják a másikat.
Zoltán tekintete ide-oda cikázott: az éjjeliszekrényre, a szekrényre, a tükörre — mintha a szobában keresne szövetségeseket.
— Te ezt nem érted! Anya szenvedett! Nem tudtam tétlenül nézni, ahogy… — megtorpant, majd gyorsan összeszedte magát, és erőltetett vigyorral folytatta, szándékosan szúrós hangon. — Ilona azt mondta, hogy az étterem neked úgysem fér bele, ezért inkább implantátumokra költöttünk. Érted? Felnőtt döntés volt. Nem ilyen ábrándos álmodozás, mint a tiéd.
Ez a mondat nem a szívét találta el. Mélyebbre ment — oda, ahol az ember önbecsülése lakik.
— Ilona azt mondta… — Nóra felnézett rá. — És te mit mondtál, Zoltán? Mondtad valaha, hogy „ez Nóra pénze”, „ez Nóra álma”, „ez Nóra élete”?
Zoltán vállat vont, mint egy kamasz, akit puskázáson kaptak.
— Túldramatizálod. Majd… visszapótoljuk. Szép lassan.
— Mikor? — Nóra oldalra billentette a fejét. — A következő „váratlan helyzet” után? Ilona új bundája után? Miután Rékának megint kellenek azok a „kötelező” borítékok? Vagy amikor eldöntitek, hogy nekem nem kell gyógyüdülés, de anyának igenis jár egy törökországi nyaralás?
Zoltán közelebb lépett, testével próbálta fölé kerekedni.
— Hallod magad egyáltalán? Egy éttermet fontosabbnak tartasz egy ember egészségénél!
Nóra nyugodtan nézett rá.
— Magamat tartom fontosabbnak a ti gátlástalanságotoknál. Először az életemben.
Azzal kiment a konyhába.
—
2. szakasz — A terepjáró kulcsai az asztalon és a csend, amely mindent kimond
A konyhaasztal közepén ott hevertek a terepjáró kulcsai: nehezek, csillogók, bőr kulcstartóval. Nóra az előszobai polcról vette fel őket — onnan, ahová Zoltán rendszerint hanyagul ledobta, mint egy jelvényt: „férfi vagyok, van autóm”.
Most pontosan középre tette őket. Szándékosan. Félreérthetetlenül.
— Ez meg micsoda? — torpant meg Zoltán az ajtóban.
— A tied — felelte Nóra egyenletes hangon. — Ahogy a döntéseid is. Ahogy az anyád is. Ahogy az összes „rendkívüli helyzeted”. Fogd, és menj el.
Zoltán először nem fogta fel. Aztán elvigyorodott.
— Ki akarsz dobni? A saját lakásomból?
— A lakásomból — javította ki Nóra. — És az életemből.
Zoltán összehúzta a szemét.
— Blöffölsz.
Nóra szó nélkül kihúzta az alsó fiókot, és elővette a mappát. A szürke, unalmas, „iratok” feliratút. Letette a kulcsok mellé.
— Itt a tulajdoni lap. Itt az adásvételi szerződés. Itt vannak az utalások. Minden az én nevemen van. Mert még a házasságunk előtt vettem meg, emlékszel? Amikor te éppen „önmagadat kerested”.
Zoltán elsápadt, és a konyhában hirtelen olyan csend lett, amely előrevetítette: a következő pillanatban már nem lesz könnyű visszavonulni vagy menteni a látszatot.