Közelebbről szemügyre vette, az ujjai között forgatta a fülbevalót, mintha mérlegelné, ér‑e egyáltalán valamit. A szívem úgy vert, hogy attól féltem, meghallja.
— Szemét — morogta végül, és hanyag mozdulattal a kis éjjeliszekrény tetejére ejtette. — Biztos csak valami olcsó vacak, műanyag.
Kihúzta magát, én pedig majdnem elájultam a megkönnyebbüléstől. A látásom elhomályosult egy pillanatra, mintha elsötétült volna a világ. Ám ez az állapot csak egyetlen szívdobbanásig tartott. A következő pillanatban megmozdult a kilincs.
— Anya! — csendült fel Marcell hangja a folyosóról.
— Itt vagyok, drágám — felelte Gabriella azonnal, a hangja lágyra és gondoskodóra váltott, mintha eddig nem is ugyanaz az ember állt volna a szobában.
Belépett a férjem. Az a férfi, akinek alig három órával korábban még hűséget és szerelmet fogadtam. Mozdulatlanul feküdtem, a szőnyeg szálait bámulva, és vártam. Imádkoztam. Minden porcikámmal abban reménykedtem, hogy megszólal. Hogy kérdez. Hogy mellém áll, vagy legalább kételkedik. Hogy megvéd.
Ehelyett csak egy fáradt sóhaj szakadt fel belőle. Lerúgta a cipőjét, majd lehuppant az ágy szélére — pontosan fölém. A matrac megremegett, a levegő bent rekedt a mellkasomban.
— Itt van? — kérdezte tompán.
Abban a két szóban minden benne volt. A válasz, amit nem akartam hallani. Az igazság, amely elől hiába bújtam el a sötétben. És akkor megértettem: nemcsak az otthonomat akarták elvenni tőlem. Hanem azt is, amiről azt hittem, hogy családnak hívják.