…hogy annyira elviselhetetlenné tesszük az életét, hogy végül magától lép le. Minden bizonylat a kezünkben van, amely igazolja, hogy az első befizetést Marcell tette meg. A penthouse-t bírósági úton visszavesszük. Pénze pedig nem marad egy valamirevaló ügyvédre sem.
Mindkét tenyeremmel a számra szorítottam az ujjaimat. A könnyeim marták a szemem. A penthouse. A mi gyönyörű otthonunk Budapesten, a belváros közelében. Papíron ugyan az én nevemen szerepelt, de hagytam, hogy Marcell intézze az összes hivatalos ügyet — csak hogy simogassam az önérzetét, hadd higgye, ő a család eltartója.
— Majdnem teljesen egyedül van — folytatta az anyósa, miközben lerúgta az egyik cipőjét. A lábbeli pár centire csúszott meg az arcomtól. — Az apja valami nyugdíjas, aki valahol Hatvan környékén él, vagy ki tudja, hol. Nincs tartaléka, nincs hová nyúlnia. Amikor mindent kisöprünk alóla, visszakúszik oda, ahonnan előmászott. Marcell pedig végre egy valódi színvonalú nővel kötheti össze az életét. Olyannal, mint Nóra.
A név úgy csattant bennem, mint egy ökölcsapás. Nóra. Marcell gyerekkori barátja. A nő a testhez simuló vörös ruhában, aki az esküvőnkön végig túl szélesen mosolygott.
— Marcell felfelé tart — jegyezte meg Gabriella, miközben füstöt eregetett a plafon irányába. — Csak kellett neki egy ugródeszka. Lilla pedig… nos, Lilla kifejezetten strapabíró ugródeszka.
Úgy remegtem, hogy attól féltem, még a padló is megmozdul alattam. Ez nem félreértés volt. Nem rossz tréfa. Ez tudatos kifosztás volt. A házasságom, az érzéseim, az egész addigi életem egy gondosan felépített átverésnek bizonyult, amelynek egyetlen célja az ingatlanom megszerzése volt.
Egyszer csak Gabriella megtorpant.
— Várj csak.
Közelebb lépett az ágyhoz. Láttam, ahogy a lábfejei felém fordulnak. Lehajolt. Bennem megállt a levegő. A szűk résen át észrevettem, ahogy a keze az ágy alá nyúl. A hosszú, hibátlanra manikűrözött körmei végigkarcolták a parkettát, alig néhány centire az arcomtól.
Felvett valamit a földről: az egyik gyöngy fülbevalómat.