Az esküvőm éjszakáján az ágy alá bújtam, mert meg akartam tréfálni a férjemet. Azt reméltem, hogy nevetni fog, meglepődik, és a közös életünket egy ostoba, de szerethető történettel indítjuk, amelyen majd évek múltán is mosolyogva emlékezünk. Csakhogy nem ő lépett be a szobába.
Valaki más jött át a küszöbön, letette a telefonját az ágyra, és bekapcsolta a kihangosítót. Amit ezután meghallottam, attól jeges rémület futott végig bennem.
Az ágy alatt vastagon állt a por, csiklandozta az orromat. A számra szorítottam a tenyerem, nehogy tüsszentsek. Hasra lapulva feküdtem a parkettán, miközben az őrülten drága, fehér menyasszonyi ruhám összegyűrődve simult a padlóhoz; a finom csipke beleakadt a szőnyeg durva szálai közé. Kívülről nézve ez biztosan nevetséges látvány lett volna.
Tisztában voltam vele. Harmincéves nő, aki a saját esküvője éjszakáján az ágy alatt rejtőzik, mint egy gyerek bújócskázás közben. Mégis ezt választottam, mert látni akartam Marcell arcát.
Újra és újra lepörgettem magamban a jelenetet. Belép a nászutas lakosztályba, meglazítja a nyakkendőjét, talán halkan kimondja a nevemet azon a fáradt, gyengéd hangján, amit annyira szerettem. Lilla.
Lilla… Aztán előgurulok az ágy alól, belegabalyodva a fátyolba és a selyembe, és nevetve zuhanunk a matracra. Így kellett volna elkezdődnie a mi „boldogan éltek, míg meg nem haltak” történetünknek.
Az előző hat órában táncoltunk, tortát vágtunk, kezet szorítottunk olyan emberekkel, akiket alig ismertem. Most végre egyedül kellett volna maradnunk. Legalábbis én így hittem.
A nehéz, vörösfából készült ajtó nyikorogva tárult fel. Beleharaptam az ajkamba, hogy ne nevessek fel. Minden izmom megfeszült, készen arra, hogy bármelyik pillanatban előugorjak.
De ezek a léptek nem Marcell léptei voltak. Nem az ő nyugodt, magabiztos járása közeledett, hanem egy éles, kimért kopogás. Kop. Kop. Kop. Magassarkú.
Drága. Hideg futott végig rajtam. A takaró és a padló közti keskeny résen át megláttam, ahogy a szoba közepén megáll egy pár ezüstszínű tűsarkú.
Azonnal felismertem őket. Gabriella Gromova, az újdonsült anyósom cipői voltak, és ebben a pillanatban még nem sejtettem, hogy a következő másodpercek mindent visszavonhatatlanul megváltoztatnak.