Légy az, aki vagy
Azon a keddi délutánon úgy szakadt az eső, mintha valaki dézsából zúdítaná alá, amikor Norbert lefékezte fekete Mercedesét a temető vaskapujánál. Pontosan fél év telt el a rettenetes baleset óta. Hat hónap telt el azóta is, hogy eltemették azt a túl kicsi, túl könnyű koporsót, amelybe a világ minden fájdalma belefért.
Fél éve annak is, hogy az élete kiüresedett, és lassan egy zajtalan pokollá vált. Norbert kiszállt az autóból, kezében vörös rózsák csokra remegett. A drága cipők azonnal belesüppedtek a sáros kavicsútba, de ez cseppet sem érdekelte. Amióta elveszítette Marcellt, semmi sem számított igazán.
Az üres temetőt csupán az eső kopogása töltötte be, ahogy a cseppek a sírköveknek csapódtak. Norbert megszokott lassúsággal indult el, szinte húzta az időt, halogatta azt a pillanatot, amikor fia nyughelyéhez ér. Minden lépés sajgott, minden lélegzetvétel égette a mellkasát. Ekkor vette észre a sírkő előtt álló apró alakot, aki háttal fordult felé, közvetlenül Marcell neve előtt.
Egy túlságosan sovány fiú volt, elázott, kopott ruhákban. Testét egy durván összetákolt fakrónya segítette, amelyre torzult alakjával támaszkodott. Amikor lassan megfordult, és megszólalt, Norbert világa másodszor is darabokra hullott.
– Apa… én vagyok. Élek.
Norbert lábai megremegtek, ujjai elernyedtek, a rózsák kicsúsztak a kezéből, és beleestek a sárba. Ez a hang… ez a hangsúly… Mégsem lehetett igaz. Lehetetlen volt.
– Ki vagy te? Ki… ki az ördög vagy te? – préselte ki magából, rekedten, megtörten.
A fiú bicegve lépett felé. A mankó megakadt a vizes földben, de sikerült megőriznie az egyensúlyát. Sovány arcán hatalmas heg húzódott a bal szemétől egészen az álláig. A jobb lába elferdült, szemmel láthatóan súlyosan sérült.
De a szeme… Istenem, azok a barna szemek kísértetiesen hasonlítottak Marcell tekintetére.
– Apa, tényleg én vagyok. Marcell. A fiad – mondta remegve, és nem csupán a hideg miatt. Félelem, izgalom és remény keveredett benne.
– Nem haltam meg abban a balesetben. Túléltem. Csak… senki sem ismert fel. Senki.
Norbert előtt megfordult a világ. Hat hónap. Hat hosszú hónap, amely alatt minden éjszaka sírva omlott össze.
Hat hónapon át whiskybe fojtotta a fájdalmát, abban bízva, hogy egyszer majd elzsibbad. Hat hónapon keresztül riadt fel ordítva, újra és újra látva álmában azt az ütközést, amelyről azt hitte, elvette tőle az egyetlen gyermekét.
– Ez nem történhet meg – motyogta, miközben mindkét kezével a fejét szorította. – Ez csak a pia. A képzeletem játszik velem.
– Nem, apa, kérlek… hallgass meg! – könyörgött a fiú, és közelebb próbált jutni. A mankó azonban megcsúszott, és majdnem elesett.
Norbert ösztönösen előrelépett, aztán félúton megdermedt. Nem tudta folytatni. Ha mindez igaz volt… ha valóban a valóság állt előtte… azt nem élne túl. De ha hazugság, ha csak egy kegyetlen tévedés, akkor az még pusztítóbb lenne.
– Honnan tudod egyáltalán – kérdezte végül elcsukló hangon –, hogy én vagyok az apád?