— …vagy micsoda vagy te valójában? — a kérdés már keményebben tört fel belőle. Gergő egy lépéssel közelebb ment az öregasszonyhoz, alakja fölé tornyosult. — Mit akarsz tőlem? Pénzt? Ennyi az egész? Mondd meg, mennyit.
A válasz azonban nem szó volt. Az asszony lassan felemelte a kezét.
A mozdulat annyira határozott volt, annyira parancsoló, hogy teljesen szembement azzal a nyomorúságos külsővel, amit eddig mutatott. Nem remegett az ujja, nem volt benne könyörgés. Inkább olyan volt, mintha egy láthatatlan vonalat húzna kettejük közé, amelyet tilos átlépni.
Gergő meglepetésében ösztönösen hátralépett.
Ez az apró visszakozás azonnal dühöt váltott ki belőle — vagy legalábbis annak kellett volna. Ehelyett furcsa, hideg szorítás jelent meg a mellkasában. A tekintet, amely rászegeződött, nem egy koldusé volt. Túl tiszta, túl éles, mintha pontosan tudná, ki áll vele szemben, és mit rejt a kabát alatt dobogó szív.
Az eső egy pillanatra elcsendesedni látszott, mintha maga a város is visszatartaná a lélegzetét. Gergő hirtelen rádöbbent, hogy nem ő irányítja ezt a beszélgetést. Nem a pénz az alku tárgya, és nem is ő az, aki kérdezhet.
Az öregasszony keze még mindig a levegőben maradt. Nem sürgetett. Nem fenyegetett. Egyszerűen kivárt.
És ebben a várakozásban több erő volt, mint bármilyen kimondott szóban.