Az öregasszony pillantása továbbra is rajta időzött, olyan erővel, mintha egyetlen mozdulattal lefejtené róla mindazt, amit évtizedek alatt magára épített, és egészen a belsejéig hatolna.
— És mit mondasz majd a lányodnak? — kérdezte halkan.
Gergő megdermedt. A talpa alatt a vizes aszfalt mintha gyökereket eresztett volna, nem engedte tovább. A szíve, amely addig egyenletesen, tompán dolgozott benne, hirtelen kihagyott egy ütemet.
— Tessék? — bukott ki belőle, biztosra véve, hogy félrehallotta.
— A lányodnak — ismételte meg az asszony változatlan nyugalommal. Hangjában nem volt gúny, sem fenyegetés, csak valami különös, már-már anyai szomorúság. — Most mit mondanál neki?
— Nekem nincs lányom — felelte Gergő lassan, tagoltan. — Soha nem is volt.
Az öregasszony enyhén megrázta a fejét. Vékony ajka keserű, mindent tudó mosolyra húzódott.
— Dehogynem, fiam. Van. Hamarosan harmincéves lesz.
Tibor ekkorra már kinyitotta az autó ajtaját, türelmesen várt. Az eső közben rákezdett, igazi zuhévá sűrűsödött. Gergő mégsem tudott mozdulni. Az asszonyt nézte, és érezte, ahogy benne lassan, darabról darabra omlik össze az a világ, amelyhez évtizedek óta ragaszkodott.
— Badarságokat beszélsz — mondta, bár a hangja elárulta. — Összekeversz valaki mással.
— Volkov Gergő Mihály — sorolta az asszony tárgyilagosan. — A „Északi Csillag” holding tulajdonosa. Felesége: Volkov Lilla Szergejevna, leánykori nevén Sárosi. Gyermek nincs. Legalábbis a papírok szerint. Az élet azonban nem mindig azt írja alá, amit az iratok.
Gergőben megroggyant valami. Honnan tudja ez a rongyos idegen a teljes nevét? Lilla leánykori nevét? Ez nem lehetett véletlen, és nem lehetett egy zavart elme kósza találmánya sem.
— Ki vagy te? — kérdezte végül, alig hallhatóan, miközben az eső egyre hangosabban verte körülöttük a világot.