Pontosan abban a pillanatban eredt el az eső, amikor a koporsót leengedték a földbe. Mintha maga az ég is gyászba borult volna Lilla Volkov miatt — annak az asszonynak az emlékére, akit Gergő huszonnyolc éven át szeretett. Vagy legalábbis azt hitte, hogy szeretett. A férfi mozdulatlanul állt a sír pereménél, és észre sem vette, ahogy a jeges esőcseppek végiggördülnek az arcán, összekeveredve valamivel, ami akár könny is lehetett volna.
Körülötte emberek gyűrűje állt: üzlettársak, régi-új kapcsolatok, távoli rokonok, akikkel évek óta nem találkozott. Mindannyian a dúsgazdag feleségétől búcsúztak, de Gergő pontosan tudta, hogy sokan közülük valójában őt figyelték. Azt akarták látni, hogyan viseli a megye leggazdagabb embere, hogy eltemeti a nejét.
— Gergő Mihály, — szólalt meg halkan Tibor, a sofőrje, és óvatosan megérintette a vállát. — Az autó készen áll.
Gergő bólintott, mégsem mozdult. A frissen hantolt földet nézte, a fehér liliomokat, amelyek Lilla kedvencei voltak, és kétségbeesetten próbálta felidézni a felesége arcát. Meglepő módon az emlék elmosódott, akár egy zavaros víztükör képe. Az elmúlt öt év betegség alatt olyan gyakran látta őt sápadtan, megtörten és végletekig legyengülve, hogy szinte eltűnt az emlékeiből az a régi Lilla: a nevetős, csengő hangú nő, akinek apró gödröcskék jelentek meg az arcán, ha mosolygott.
A gyászolók lassan elszállingóztak. Egyenként léptek oda hozzá, kezet szorítottak vele, együttérző mondatokat mormoltak. Gergő automatikusan biccentett, anélkül hogy felfogta volna a szavakat. Egyetlen gondolat lüktetett benne makacsul: mostantól egyedül maradt. Teljesen egyedül. Soha nem született gyermekük.
Az orvosok ezt már a házasságuk első évében közölték velük: Lilla nem lehetett anya. Mégsem adták fel; mindent kipróbáltak, amit csak lehetett, a legelismertebb szakemberektől kezdve minden elérhető megoldásig, abban a reményben, hogy egyszer mégis csoda történhet.