Nem mentem el.
Amikor betöltöttem az ötvenet, a gyerekek egy wellnessutalvánnyal leptek meg a születésnapomon. Masszázs, pakolások, illatos kezelések… Addig csak képeken láttam ilyesmit, soha nem jártam hasonló helyen. Úgy éreztem magam, mint egy kislány karácsony reggelén: szinte lebegtem az örömtől. András azonban csak legyintett. „Kidobott pénz. Itthon is kapsz enni rendesen. A ráncaidat meg már semmilyen sár nem tünteti el.” Nevetve mondta, mintha poén lenne, de bennem valami összeszorult. Másnap csendben átadtam az utalványt a szomszédasszonynak.
És ez csak egy volt a sok „apró semmiség” közül. Soha nem tiltott meg nekem nyíltan semmit. Nem, ennél sokkal kifinomultabb volt. Egyszerűen mindent leértékelt. A hobbijaikat, a vágyaimat, azokat az apró örömöket, amelyekből egy élet összeáll. Gúnyt űzött belőlük, lekicsinyelte őket, addig-addig, míg végül én magam is elhittem, hogy mindez ostobaság, fölösleges időpocsékolás. Évről évre, szinte észrevétlenül csorbította meg a szárnyaimat, míg el nem felejtettem, hogy valaha tudtam repülni.
És ott volt Lilla. Lilla volt az egyetlen, aki emlékezett arra, milyen voltam régen. Megdicsérte a kissé félresikerült süteményeimet, csodálta az unokámnak kötött sálat, türelmesen végighallgatta, amikor lelkesen meséltem egy frissen olvasott könyvről. Ő tartotta bennem életben azt a parányi szikrát, amelyet András olyan következetesen próbált eloltani. Nem csupán barát volt. Ő volt az emlékezetem őrzője.
Most pedig, hogy el akarta szakítani tőlem Lillát, valójában ezt a szikrát akarta végleg eltapodni. Árnyékká változtatni, funkcióvá, egy kényelmes kiegészítővé a saját életében.
Egy este különösen komoran érkezett haza a munkából. Szó nélkül bement a konyhába, leült az asztalhoz, és a falat bámulva közölte:
– Holnap átjön Zoltán a feleségével. Hétre. Készíts valamit. Salátát, főételt. Süteményt meg vegyél a cukrászdában.
Ez volt az első értelmes mondat, amit egy hét alatt hozzám intézett. Parancs volt. Visszaterelt a megszokott szerepembe: a háztartás felelősébe, az ő kényelmének szervezőjébe. Biztos volt benne, hogy máris fejben menüt tervezek és indulok a boltba.
A tarkóját néztem, és azt éreztem, mintha bennem valami elszakadna. Az a hajszálvékony türelemfonál, amely eddig mindent egyben tartott.
– Nem fogok főzni – mondtam halkan.
Lassan fordult felém. A tekintetében értetlenség villant, mintha idegen nyelven szólaltam volna meg.
– Tessék?
– Azt mondtam, nem készítek semmit – ismételtem meg, és magamat is meglepett a nyugalmam. Nem remegett a hangom. – Rosszul érzem magam. Ha vendégeket akarsz, főzz te. Vagy rendelj ételt.
Erre nem számított. Ez lázadás volt. Nyílt, vállalt ellenállás. Én, aki mindig rohantam teljesíteni a kívánságait, most nemet mondtam. Láttam, ahogy az arcán átfut egy árnyék: düh, zavar, majd megint düh.
– Meg vagy te őrülve? – sziszegte.
– És te mit képzelsz magadról, András? – felálltam. – Egy hete nem szólsz hozzám. Olyan ultimátumot adtál, ami megaláz engem és a barátnőmet is. Úgy viselkedsz, mintha a tulajdonod lennék. És most azt várod, hogy mosolyogva terítsek a vendégeidnek? Nem fogom megtenni.
Megfordultam, és bementem a hálószobába, becsukva magam mögött az ajtót. Hallottam, ahogy utánam kiabál, ahogy csattanva letesz egy kanalat az asztalra. Aztán felhívta Zoltánt, és hebegve, az én „hirtelen rosszullétemre” hivatkozva lemondta a találkozót.
Aznap éjjel hosszú idő óta először a matrac szélén feküdtem, a fal felé fordulva, és nem féltem. Nem a félelem volt bennem, hanem valami furcsa, keserédes elégedettség. Visszaszóltam. Apró, ügyetlen lépés volt, de az enyém. Megmutattam neki, hogy nem tárgy vagyok. Hogy élek. És hogy ezt többé nem teheti meg velem.
Az a fal, amelyet közénk épített, megrepedt. És én tudtam: innen nincs visszaút.
4. fejezet – A fénykép
Másnap a csend már másféle volt a lakásban. Nem nyomasztó, hanem feszült, mint egy túlfeszített húr. András nem ignorált többé látványosan. Most rövid, szúrós pillantásokat vetett rám, amelyekben egyszerre volt harag és tanácstalanság. A tegnapi ellenállás kizökkentette. Ahhoz szokott, hogy puha agyag vagyok a kezében. Az agyag azonban megkeményedett, és éles peremei lettek. Nem tudta, mit kezdjen vele.
Én pedig… én éreztem magamban egy rég elfeledett erőt. Ijesztő volt és mámorító egyszerre. Kiderült, hogy nemet mondani nem végzetes. A világ nem omlott össze attól, hogy nem készítettem vacsorát a vendégeinek. Csak az ő rendíthetetlen hite omlott össze abban, hogy korlátlanul irányíthatja az életemet.
Az egész napot furcsa dermedtségben töltöttem. Nem tudtam olvasni, nem kötött le a tévé. A gondolatok kavarogtak bennem. Tudtam, hogy a tegnapi beszélgetés csak a kezdet volt. Az igazi összecsapás még előttünk állt. Döntenem kellett.
Hogy eltereljem a figyelmem, elhatároztam, hogy rendet rakok a hálószobai régi komódban. Abban, amelyben évek óta mindenféle limlom gyűlt: képeslapok, gyerekrajzok, megsárgult csekkek, és az a bizonyos doboz a fényképekkel. Fiókról fiókra haladtam, könyörtelenül kidobálva a feleslegest. A pakolás különös megkönnyebbülést hozott, mintha nemcsak a bútorban, hanem a fejemben is rendet tennék.
A legalsó fiók mélyén bukkantam rá. Egy régi, megsárgult fényképre, egyszerű fa keretben. Lilla és én. Tizenhét évesek lehettünk. Egy park padján ültünk, egymásba kapaszkodva, és könnyesre nevetjük magunkat. Már nem is emlékszem, min nevettünk ennyire. Rajtam egy pöttyös, kissé nevetséges nyári ruha, Lillán egy vagány, rövid frizura. Soványak, fiatalok, és a szemünk ragyog. Tele reménnyel, várakozással, azzal a hittel, hogy előttünk az egész élet, és biztosan boldog lesz.
Leültem a padlóra, és a mellkasomhoz szorítottam a képet. Elöntött valami, ami több volt egyszerű nosztalgiánál. Ránéztem arra a lányra, arra a tizenhét éves Nórára, és szinte fájt a szívem érte. Miről álmodott akkor? Arról, hogy irodalmat tanít majd, verseket olvas fel gyerekeknek, iskolai előadásokat rendez. Arról, hogy elutazik Szegedre, és a nyári estéken a várost járja. És a szerelemről álmodott: nagy, tiszta érzésről, ahol ketten nem egymást, hanem ugyanazt az utat nézik.
Mi lett ebből a lányból? Hol veszett el?
Felvették a tanárképzőre. Aztán másodévesen megismerte Andrást, vakon beleszeretett, harmadévre pedig már gyermeket várt. Tanulmányi szünetet kellett kérnie. András azt mondta: „Minek neked az egyetem? Én dolgozom, te pedig neveled a gyerekeket, otthont teremtesz. Ez a nő dolga.” És ő hitt neki. Otthagyta az egyetemet. A tanári álmot betemette a pelenkák és lábasok halmaza.
Szegedre sosem jutott el. Valahányszor szóba hozta, András mindig talált kifogást. „Túl drága.” „A gyerekek még kicsik.” „Inkább ültessünk krumplit a kertben.”
És a szerelem? Talán volt. Az elején. Aztán lassan megszokássá vált, rutinná, kimondatlan szabályok rendszerévé, ahol ő döntött, én végrehajtottam. Nem ugyanabba az irányba néztünk. Ő a tévét figyelte, én az ablakon túlra vágytam.
És mindvégig ott volt Lilla. Az egyetlen szál, amely összekötött azzal a lánnyal a fényképen. Az egyetlen ember, aki emlékezett az álmaimra. Aki tudta, hogy nemcsak levest és fasírtot szeretek, hanem verseket, filmeket, és az orgona illatát eső után.
András nem egy barátnőt akart elvenni tőlem. Azt a szálat akarta elvágni. Nem Lillától, hanem önmagamtól akart megfosztani. Attól a nevető lánytól, hogy még az emléke se maradjon.
Abban a pillanatban minden a helyére került. A félelem eltűnt. A bizonytalanság szertefoszlott. Maradt a hideg, csengő tisztánlátás. Tudtam, mit kell tennem.
Este András hazajött. Szándékosan elment mellettem, bekapcsolta a tévét. Újra a hallgatással próbálkozott, azt gondolva, ez a legerősebb fegyvere. Nem tudta, hogy én már nem ugyanaz vagyok.
Bementem a szobába. A kezemben ott volt a fénykép. Nem neki szántam. Nekem kellett. Talizmánként. Pajzsként.
Odamentem a készülékhez, és kikapcsoltam.
– Beszélnünk kell – mondtam nyugodtan, határozottan.
Felnézett rám, meglepetten és ingerülten.
– Nincs miről beszélnünk. A döntésedre várok.
– Megkapod – bólintottam. – De előbb hallgass meg. Nem férjként a feleségedet, hanem emberként egy másik embert.
Hallgatott. Beleegyezésnek vettem.
– András, harmincöt évet éltünk együtt. Két gyermeket szültem neked. Vezettem a háztartást, főztem, mostam, mindent megtettem a családért. Lemondtam az álmaimról, a munkámról, hogy jó feleség és anya legyek. Én…