Nem mondott semmit, nem próbált bölcs tanácsokat adni, nem dobálózott üres vigaszmondatokkal. Egyszerűen leült mellém a kanapéra, átkarolt, és együtt sírt velem. Csendben, szinte hangtalanul. Elhozta a kedvenc süteményeimet, mentateát főzött, és egész éjszaka ott maradt, miközben én újra és újra felidéztem anyám alakját. Meséltem neki a gyerekkoromat, apró emlékeket, amelyekről évek óta nem beszéltem senkinek, elővettük a régi fényképalbumokat, sárguló képeket nézegettünk. Nem próbálta elvenni a fájdalmamat – egyszerűen osztozott benne. András eközben a szomszéd szobában aludt. Úgy érezte, megtette, amit kötelességből meg kellett tennie.
Hányszor történt meg ugyanez az évek során? Megszámlálhatatlan alkalommal. Amikor a gyerekek betegek voltak, és én kimerülten virrasztottam mellettük. Amikor egyik napról a másikra elvesztettem az állásomat. Amikor rám szakadt a levertség, és a világ színtelennek, barátságtalannak tűnt. András ilyenkor legyintett: „Ne dramatizáld. Szedd össze magad.” Lilla viszont felkerekedett, elrángatott a parkba, addig bolondozott, míg végre nevetni nem kezdtem, és lassan visszacsempészte belém az élet örömét.
Ő volt az én elsősegélyem, a lelki támaszom, a biztonságos váll, amin kisírhattam magam. Saját magát tréfásan „szellőzőablaknak” nevezte, és tényleg az volt: egy kis rés a levegőtlen, szabályos, túlságosan rendezett világomban. Abban a világban, ahol minden András igényeihez igazodott.
Szinte magától nyúltam a telefonért, és bepötyögtem a számát.
– Halló, Nóri? – szólt bele élénken. – Hogy vagy? Nem hasogat a fejed a tegnapi „pezsgőzés” után?
– Lilla… – elakadt a hangom. Hogyan mondjam el neki ezt a megalázó ultimátumot úgy, hogy ne bántsam meg?
– Mi történt? – azonnal megérezte, hogy baj van. – Olyan furcsán beszélsz… András?
– Igen – sóhajtottam. – Mindent hallott. És azt mondta… azt mondta, választanom kell.
A vonal másik végén hosszú másodpercekig csend volt. Csak a légzését hallottam.
– Értem – szólalt meg végül. A hangja halk volt és nyugodt. Nem volt benne sértettség, sem harag, csak mély, nehéz szomorúság. – Úgy látszik, túlságosan felbosszantottam a férjedet a szabadszájú beszédeimmel.
– Lilla, ne haragudj… Fogalmam sincs, mit tegyek… Ő…
– Pszt, ne kérj bocsánatot – vágott közbe határozottan. – Nem követtél el semmit. Figyelj rám, Nóra. Ez nem rólam szól. Egyáltalán nem rólam. Rólad és róla szól. A te életedről. Ne rám gondolj most, se a barátságunkra. Csak magadra. Mire van neked szükséged? Hogyan akarsz te élni ezután?
– Nem tudok nélküled élni – suttogtam.
– Tudsz – válaszolta gyengéden. – Az ember mindenhez hozzászokik. Nélkülem is menni fog. A kérdés más: tudsz-e önmagad nélkül élni? Az nélkül a nő nélkül, aki nevet, táncol, süteményt süt? Ezen gondolkodj el. És ha döntöttél, hívj fel. Bármilyen döntést hozol, megértem. Hallod?
Letette. Én pedig ott maradtam a telefonnal a kezemben, és soha nem éreztem magam ennyire egyedül. Igaza volt. Hátralépett, hogy ne befolyásoljon. Egyedül hagyott a legfontosabb döntéssel, amit valaha meg kellett hoznom. Félelmetes volt. Pont olyan, mint gyerekkoromban, amikor elvesztem a tömegben, és nem találtam anyám kezét.
Egész nap céltalanul járkáltam a lakásban, mint egy árnyék. Automatikusan letöröltem a port, elindítottam a mosást, megfőztem egy fazék levest, amit talán senki sem eszik meg. Az otthon idegenné vált. Minden tárgy Andrásra emlékeztetett, a közös életünkre. Az ő fotelje. A polc tele horgászós könyvekkel. Egy fénykép, ahol fiatalon, boldogan mosolygunk a tengerparton. Valóban boldogok voltunk? Vagy csak elhittem magammal?
A megszokás. Micsoda ijesztő szó. Megszoktam, hogy engedek. Hogy hallgatok, amikor legszívesebben kiabálnék. Hogy elsimítom a konfliktusokat. Hogy az ő kívánságai mindig előbbre valók az enyémnél. A házasságom nem szeretetre és kölcsönös tiszteletre épült, hanem arra, hogy én kényelmes legyek. És most, amikor hosszú idő után először magamért tettem valamit, az egész rendszer recsegni-ropogni kezdett.
András nem csupán a barátnőmet akarta elvenni tőlem. Azt a vékony szálat próbálta elvágni, ami még összekötött önmagammal. Azzal a Nórával, aki emlékezett arra, milyen önfeledten örülni. Ok nélkül. És hirtelen, hátborzongató tisztasággal értettem meg: ha most meghátrálok, ez a Nóra végleg eltűnik. Marad egy funkció. Feleség. Háziasszony. Egy praktikus kiegészítő az ő életéhez.
De megérteni valamit még nem jelenti azt, hogy cselekedni is tudunk. A félelem jeges kézzel szorította a torkomat. Mi lesz, ha egyedül maradok? Ötvennyolc évesen. Kinek kellek én? Egész életemben az ő háta mögött álltam, mint egy erős fal mögött. Mi történik, ha ez a fal leomlik?
Elővettem a szekrényből egy régi kartondobozt, rajta a felirat: „Fotók”. Leültem a földre, és lapozni kezdtem a megfakult képeket. Lilla és én első osztályban, hatalmas fehér masnikkal. Úttörőtáborban, maszatos arccal, önfeledt boldogsággal. A ballagáson, nevetséges ruhákban, nagy tervekkel. Mindketten nagy szerelmet, utazásokat, izgalmas munkát álmodtunk magunknak. Lilla élete valóban színes lett. Fiatalon megözvegyült, de nem tört össze. Dolgozott, felnevelte a lányát, bejárta fél Magyarországot. Én pedig… én Andráshoz mentem feleségül, családot építettem. Ez volt az én boldogságom. Vagy csak annak neveztem?
Este András hazajött. Szó nélkül bement a konyhába, benézett a hűtőbe, meglátta a levest. Merített magának, evett, majd elmosta a tányért. Mindezt némán. Várt. Biztos volt benne, hogy már megtörtem. Hogy odamegyek, bocsánatot kérek, sírok, és megígérem: Lilla többé nem teszi be a lábát a lakásunkba.
De nem szóltam. A nappaliban ültem, és a sötét ablakot néztem. Először hosszú évek óta nem éreztem bűntudatot. Csak egy halk, hideg dühöt.
3. fejezet – Repedések a falon
Eltelt egy hét. Egy hét süketítő csend, amely hangosabb volt bármilyen veszekedésnél. Egy lakásban éltünk, mégis két külön világban. Ugyanazokon a folyosókon jártunk, de sosem találkoztunk igazán. Főztem – ő szó nélkül evett. Kimostam az ingeit – némán felvette őket. Egy ágyban aludtunk, de köztünk szakadék tátongott.
András a legkegyetlenebb módszert választotta: a kivárást. Nem kiabált, nem csapott jelenetet. Egyszerűen eltörölt engem. Csak akkor szólt hozzám, ha muszáj volt: „Elfogyott a kenyér.” „Hol vannak a számlák?” Nem volt jó reggelt, nem volt jó éjszakát. Úgy nézett át rajtam, mintha egy bútordarab lennék. Jelen volt, mégis hiányzott. És ez elviselhetetlen volt.
Az első napokban még reménykedtem. Abban, hogy lehiggad, belátja az ultimátum abszurditását, és azt mondja: „Nóra, sajnálom, túlzásba estem.” Minden este, amikor meghallottam a lépteit, megfeszült bennem valami. De ő kőarccal ment el mellettem. A remény lassan elolvadt, mint a hó tavasszal.
A reményt félelem váltotta fel. Mi van, ha tényleg elmegy? Hová menne? Közös lakás, nyaraló, autó. Gyerekek, unokák. Harmincöt évet nem lehet csak úgy kitörölni egy barátság miatt. Vagy mégis?
Felhívtam a gyerekeket, óvatosan puhatolóztam.
– Anya, minden rendben köztetek? – kérdezte Eszter. – Apa olyan feszült mostanában.
– Csak fáradt – hazudtam. – Munka, kor…
Nem tudtam elmondani az igazat. Szégyelltem. Szégyelltem, hogy az apjuk, a család feje, így viselkedik. És szégyelltem, hogy én ilyen megalázó helyzetbe kerültem.
Lillát sem kerestem. Megígértem neki, hogy egyedül döntök. Amíg nem döntöttem, nem rángathattam bele ebbe a néma háborúba. De hiányzott. A hangja, a humora, a józan meglátásai. Sokszor reflexből a telefonért nyúltam, aztán visszahúztam a kezem. Az űr, amit András körém vont, egyre sűrűbb lett.
És ebben az űrben végre meghallottam magam. Régen a belső hangomat elnyomta a mindennapok zaja. Most viszont, ebben a dermesztő csöndben, nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
Emlékek törtek fel. Nem nagy drámák, hanem apró mozzanatok.
Harmincéves voltam, amikor beleszerettem a hímzésbe. Lelkesedéssel vettem meg a fonalakat, keretet, és esténként pipacsos mezőt varázsoltam a fehér vászonra. Imádtam a folyamatot. András ránézett, és csak annyit mondott: „Megint haszontalanság. Inkább a zoknijaimat stoppolnád.” Én pedig eltettem a hímzést egy fiók mélyére. Ott is maradt.
Negyvenévesen egy kolléganőm spanyol tanfolyamra hívott. Lángra lobbantam az ötlettől. Elképzeltem, ahogy Andrással Spanyolországban utazunk, és én rendelek az étteremben. Amikor elmondtam neki, bolondnak nézett: „Spanyol? Ennyi idősen? Nincs jobb dolgod? Inkább a leckét tanuld a unokával.” És én… lenyeltem a mondat végét, ahogy akkor is, annyiszor korábban.