Az ember néha olyan örömöt él át, amelynek nincs nagy oka, mégis mindent betölt. Egyszerű, már-már gyermeki boldogság ez: az arc kipirul, a mellkasban nevetés bugyborékol, akár a pezsgő egy keskeny pohárban. Ezzel az érzéssel voltam tele azon az estén, amikor szinte berobbantam a lakásunk előszobájába. Odakint maradt a nyirkos, szeles november, idebent viszont a megszokott meleg fogadott, és bennem még mindig ott lüktetett az az öröm, amit Lillánál, a lánybúcsú hangulatú összejövetelen éltem át.
Majdnem egy hónapja nem találkoztunk. Hol nála voltak az unokák, hol nálam rakoncátlankodott a vérnyomásom, mindig közbejött valami. Most végre sikerült. Almás-fahéjas pitét sütöttünk, amelynek illata olyan volt, mintha minden rosszkedvet képes lenne elűzni. Kibontottunk egy üveg vörös, félig édes bort, pontosan olyat, amilyet mindketten szerettünk. És beszélgettünk. Hosszan, megállás nélkül. Minderről és semmiről. Új receptekről, hálátlan felnőtt gyerekekről, akik csak akkor telefonálnak, ha szükségük van valamire, és azokról a nyavalyákról, amelyek bizonyos kor fölött már a társalgás fő témáivá válnak. Aztán Lilla bekapcsolta a fiatalságunk dalait, mi pedig nevetve próbáltunk táncolni, mint harminc évvel korábban. A lábunk már nem engedelmeskedett úgy, de a lelkünk emlékezett.
– Nóra, miért vagy mostanában ilyen savanyú? – kérdezte Lilla, miközben újratöltötte a poharamat. – András megint zsémbel?
– Ugyan, a szokásos – legyintettem. – Hol a leves nem elég forró, hol nem azt az inget vasalom ki. Öregszik, egyre morgósabb.
– Nem öregszik, ő mindig ilyen volt – vágta rá Lilla minden kertelés nélkül. – Csak régen nem vetted észre. El voltál foglalva a gyerekekkel, a házzal. Most, hogy kirepültek, jobban látszik, mennyire ellenőriz. Te mikor kezdesz végre magadért élni?
A szavai kicsit megcsíptek, de tudtam, hogy igaza van. Én is éreztem. Harmincöt év házasság alatt feloldódtam Andrásban, a gyerekekben, a mindennapok rutinjában. A fiatal, álmodozó, nevetős Nórából, aki egykor voltam, alig maradt valami.
– Majd egyszer – próbáltam viccel elütni, de közben gombóc szorította a torkomat.
És most, az előszobában állva, ez a gombóc újra visszatért. András a nappaliban ült, a kedvenc foteljében. A tévé sötét volt. Nem olvasott, nem nyomkodta a telefonját. Csak ült és várt. A csend, ami körülvette, végigfutott a hátamon.
– Szervusz, András! – szóltam vidáman, erőltetett jókedvvel. – Lillával nagyon jól eltöltöttük az estét! Sütöttünk pitét, olyat, mint amilyet anyukám régen, emlékszel, almásat…
Nem felelt. Csak rám emelte azt a nehéz, hideg tekintetet, amelyet túl jól ismertem. Ez a pillantás mindig azt jelentette: hibáztam. Csak azt nem tudtam, miben. Abban, hogy néhány órára megfeledkeztem a levesekről és ingekről, és megengedtem magamnak a boldogságot?
– Nézz csak magadra – szólalt meg végül egyenletes, érzelemmentes hangon. – Csapzott haj, kipirult arc. Bűzlik rólad a bor. Ötvennyolc éves vagy, Nóra, és úgy viselkedsz, mint egy tinédzser.
– Csak… pihentem egy kicsit – hebegtem. Az eufória egyetlen pillanat alatt szertefoszlott, mintha huzat fújta volna el.
– Pihentél? – gúnyos mosoly suhant át az arcán. – Ez a Lillád beszéli ezt beléd? Azt, hogy „élj magadnak”? Mindent hallottam, nem csuktad be rendesen az ajtót, amikor telefonáltál vele.
Megdermedtem. Kihallgatott minket. Megalázó volt, kicsinyes.
– Ő a barátnőm – mondtam halkan, de határozottan.
– Egy unatkozó özvegy, akinek az az egyetlen elfoglaltsága, hogy más családjába avatkozik és ostoba tanácsokat osztogat! – a hangja egyre erősödött. – Miatta változtál meg. Régen feleség voltál, anya, háziasszony. Most meg mi? Táncolnál régi zenékre, vihogsz, mint egy iskolás.
Minden szava pofonként csattant. Azt a kevés fényt, amit aznap magamban hordoztam, módszeresen sárba taposta: a nevetésemet, az örömömet, a barátságomat.
– Ez nem igaz – suttogtam remegő ajakkal.
– De igen! – felállt, odalépett hozzám. Magas, testes alakja fölém tornyosult, én pedig újra kicsinek és védtelennek éreztem magam. – Sokáig tűrtem. A véget nem érő telefonálásokat, az összejöveteleket. Láttam, milyen hatással van rád. Kezdesz… kezelhetetlenné válni.
Kezelhetetlen? Egész életemben az ő szabályai szerint éltem. Mit főzzek, mit vegyek fel a főnöke születésnapjára, hová menjünk nyaralni. Mindig alkalmazkodtam, kényelmes voltam, kiszámítható. És most egyetlen este nevetés és bor után már „kezelhetetlen” lettem.
Hallgattam. Nem találtam szavakat. Ő viszont a hallgatásomat beleegyezésnek vette, és tovább ment. Hátralépett, összefonta a karját, és kimondta az ítéletet.
– Így nem mehet tovább. Nekem normális feleség kell, nem annak a… könnyelmű nőnek a barátnője. Úgyhogy dönts.
Felnéztem rá értetlenül. Döntsek? Miről?
Aztán kimondta azt a mondatot, amely kettétörte az életemet, „azelőttre” és „azutánra”.
– Vagy a barátnőd többé nem teszi be ide a lábát, vagy én elmegyek.
Olyan hétköznapi hangon mondta, mintha csak azt kérdezné, teát vagy kávét kérek. Nekem viszont ebben a pár szóban omlott össze minden. Harmincöt év házasság. Az egyetlen menedékem. Egy barátság, amely egy életen át elkísért.
Nem kaptam levegőt. Néztem az arcát – minden ráncát ismertem, mégis idegen és kegyetlen volt. Nem viccelt. Ultimátumot adott. A legdrágább dolgot, ami a családomon kívül az életemben volt, mérlegre tette saját magával szemben. És biztos volt benne, hogy őt választom.
Hiszen mindig őt választottam.
Nem feleltem. Megfordultam, bementem a hálószobába, és becsuktam az ajtót. Sírásra sem maradt erőm. Leültem az ágy szélére, és kibámultam az ablak sötétjébe. A szomszéd házban meleg fények égtek, ott zajlott az élet. Az enyém pedig… mintha abban a pillanatban megállt volna. Fogalmam sem volt, hogyan lehetne újra mozgásba hozni.
2. fejezet – Csend és emlékek
A reggel pontosan olyan szürke és lehangoló volt, mint én. Arra ébredtem, hogy elgémberedett a nyakam – ruhában, ülve aludtam el. A lakásban feszült csend uralkodott. Nem az a békés némaság, amikor mindenki alszik, hanem nyomasztó, súlyos hallgatás. András már fenn volt. Hallottam a konyhában a lépteit, a vízforraló kattanását. Máskor én készítettem a reggelijét: tejes zabkását, sajtos szendvicset. Ma képtelen voltam felkelni. A lábaim ólomsúlyúak voltak, a fejemben pedig újra és újra visszhangzott a mondat: „Vagy ő, vagy én.”
Nem hívott reggelizni. Fél óra múlva becsapódott a bejárati ajtó – elment dolgozni. Elköszönés nélkül. Ez volt az ő módszere. A hallgatás, az elfordulás. Olyan ürességet teremtett körülöttem, amelyben bűntudattól és félelemtől fuldokoltam, míg végül bocsánatkéréssel és engedelmességgel nem tértem vissza hozzá. Mindig így történt.
Kisvártatva kimentem a konyhába. Az asztalon ott állt az üres csészéje, mellette egy morzsás tányér. Magának csinált szendvicset. Valamiért ez fájt a legjobban. Szándékosan mutatta, hogy nélkülem is boldogul, hogy a gondoskodásom pótolható. Várta a döntésemet.
Vizet töltöttem magamnak, leültem az asztalhoz. Az ablakon túl apró, kitartó eső kopogott. Mintha az ég is velem sírna. Mit tehetek? Hogyan lehet választani egy férj és egy barátnő között? Egy egész élet és valaki között, aki mindig ott volt, amikor a legnagyobb szükségem volt rá?
Az emlékeim önkéntelenül is visszavittek a múltba. Huszonöt éves voltam, a karomban egy aprócska fiúval, aki éjjel-nappal sírt. Hasfájás, álmatlan éjszakák. Napokig nem aludtam, árnyékként jártam a lakást, kimerülten és magányosan. András akkoriban előléptetést kapott, késő estig dolgozott, és amikor hazajött, ingerülten csak annyit mondott: „Nóra, csinálj már valamit, hogy elhallgasson! Fáradt vagyok.” Mintha lett volna varázspálcám.
Egy ilyen pokoli estén megszólalt a csengő. Az ajtóban Lilla állt, kezében egy lábas forró csirkehúslevessel és egy zacskó frissen sült pogácsával.
– Csak erre jártam – hazudta (hiszen a város másik végén lakott). – Ettél ma rendesen?
És én ott, az előszobában, a vállára borulva zokogtam. Ő simogatta a fejemet, és halkan mondogatta: „Semmi baj, drágám. Mindjárt elaltatjuk, te pedig pihensz egyet. Én itt maradok vele.” És maradt. Egész éjjel ringatta a fiamat, én pedig hetek óta először aludtam mélyen. Amikor András éjfél után hazaért, csak futó pillantást vetett a kanapén elszenderedett Lillára, majd bement a hálóba. Köszönet sosem hangzott el.
Aztán… jött anyám halála. Az életem legfájdalmasabb napja. András intézte a temetést, szervezetten, tárgyilagosan. Koporsó, koszorúk, tor. Ott volt, mégsem volt velem igazán. A gyakorlati dolgokat megoldotta, a gyászomban viszont egyedül maradtam. És akkor ismét megjelent Lilla. Nem mondott üres vigasztaló szavakat…