A csendet hirtelen telefoncsörgés törte meg. A kijelzőn Balázs neve jelent meg. Nóra egy pillanatig sem habozott: elutasította a hívást. Most nem. Túl közel voltak még az események, az érzelmei túlságosan zaklatottak ahhoz, hogy higgadt hangon megszólaljon.
Másnap reggel üzenet érkezett tőle: „Találkozzunk. Szerintem át tudjuk beszélni, és biztosan van valamilyen köztes megoldás.”
Nóra hosszasan bámulta a képernyőt, mielőtt válaszolt volna. Miféle köztes út? Hogy csak a lakás egy részét írja át? Vagy elég lenne az autót odaadnia? Esetleg Balázs átvállalná egy másik lakás hitelét, ha annyira fontos számára, hogy saját ingatlana legyen?
Végül lassan begépelte: „Nem, Balázs. Nem akarok olyan házasságot, ahol a szeretetet négyzetméterekben számolják. Ebben a kérdésben nem látok kompromisszumot.” Egy mély levegő után elküldte az üzenetet.
Alig telt el néhány perc, a telefon újra megszólalt. Ezúttal Ildikó hívta. Nóra hezitált, majd mégis felvette.
— Hallgass rám, kislány — kezdte mindenféle köszönés nélkül. — Ostobaság, amit csinálsz. Az ilyen lehetőségeket nem dobja el az ember. A fiam aranyat ér: okos, szorgalmas, nem iszik, rendes férfi. Szeret téged! Hogy lehet fontosabb egy lakás ennél?
— Nem a lakásról van szó — válaszolta Nóra halkan. — Hanem arról, ahogyan hozzám álltok. Sem te, sem Balázs nem becsülitek meg azt, amit elértem. Csak birtokolni akarjátok.
— Makacs vagy, mindig is az voltál — csattant fel Ildikó. — A saját makacsságod miatt rombolsz le mindent. Gondolkodj már! Harminckét éves vagy, nem tizenhét. A fiatalság elmúlik, te meg még mindig egyedül vagy. Így akarsz megöregedni?
Nóra szó nélkül bontotta a vonalat, majd letiltotta a számot. Elég volt. Nem érzett haragot, inkább egyfajta tiszta felismerést: Ildikónak felesleges bármit magyarázni. És talán Balázsnak is.
Még napokig próbálta elérni őt Balázs: hívta, üzeneteket küldött, sőt egyszer személyesen is megjelent a lakásnál, és hosszasan dörömbölt az ajtón. Nóra azonban nem nyitott ajtót. Egy idő után a próbálkozások abbamaradtak. Közös ismerőstől tudta meg, hogy Balázs összejött valakivel a munkahelyéről — egy lánnyal, aki albérletben lakott, és metróval járt dolgozni. Valószínűleg ott nem okozott volna gondot az ingatlanok átírása — gondolta keserű mosollyal.
Három hónap telt el. Nóra a saját lakásának erkélyén ült, teát kortyolgatva, és a naplementét figyelte. A narancsos fény lassan elhalványult, az ég meleg színekbe öltözött. Tekintete a távolba révedt, és önkéntelenül is arra az estére gondolt, amely gyökeresen megváltoztatta az életét.
Az elején nagyon nehéz volt. Valóban szerette Balázst. Családot akart vele, talán gyerekeket is. Mostanra azonban, hogy a csalódás éles fájdalma elcsendesedett, nem bánatot érzett, hanem megkönnyebbülést. Mi lett volna a folytatás, ha akkor enged? Ha mindent a nevére írat? Egy gyerek születése után Ildikó beleszólt volna a nevelésbe. Ha tanulni akart volna, vagy pályát módosítani, az anyós minden lépését felügyelte volna.
A telefon finoman rezdült: Balázs írt. „Szia. Csak meg akartam kérdezni, hogy vagy. Talán találkozhatnánk?” Néhány hete még válaszra sem méltatta volna, most viszont már elég erősnek érezte magát. Nyugodtan pötyögte be: „Köszönöm, jól vagyok. Nem látom értelmét a találkozónak. Sok sikert kívánok neked.”
Nóra ivott még egy korty teát, és elmosolyodott. Hosszú idő óta először érezte, hogy valóban tiszteli önmagát. Igen, egyedül volt. De ez ezerszer jobb volt, mint olyasvalaki mellett élni, aki csupán anyagi hasznot lát benne. Talán egyszer majd találkozik valakivel, aki őt magát értékeli — nem a lakását, nem az autóját, hanem azt, aki valójában. És ha nem? Az sem a világ vége.
A nap végleg eltűnt a horizont mögött. Nóra kiitta az utolsó korty teát, majd visszalépett a lakásba. Másnap új nap virrad, új lehetőségekkel. Senki sem kényszerítheti arra, hogy lemondjon az önbecsüléséről. Még a legnagyobb szerelem kedvéért sem.