…az ilyen kérdéseket még az esküvő előtt kell tisztázni. Később már késő lenne.
Nóra lassan beszívta a levegőt, igyekezett lehiggadni, mielőtt megszólalna. Érezte, hogy a feszültség a vállaira nehezedik, mégis összeszedte magát.
— És ha nemet mondok? — kérdezte halkan, de határozottan, miközben egyenesen Ildikó szemébe nézett.
— Akkor az azt jelenti, hogy nem bízol bennünk — ismételte meg az asszony változatlan keménységgel. — Márpedig bizalom nélkül minek egyáltalán házasság?
Nóra Balázs felé fordította a tekintetét. A férfi a tányérját bámulta, mintha ott keresné a választ, és láthatóan kerülte, hogy találkozzon a nő pillantásával.
— Balázs… te is így gondolod? — kérdezte Nóra, miközben a torka összeszorult.
A férfi lassan felemelte a fejét. A szemében egy pillanatra bizonytalanság villant, majd makacs elszántság váltotta fel.
— Nézd, szerintem anyának igaza van — mondta végül, ujjai idegesen doboltak az asztalon. — Ha együtt akarunk élni, mi értelme különválasztani a dolgokat? Nem értem, miért kapaszkodsz ennyire ebbe.
Nórában mintha egy pillanatra megállt volna az idő. Tíz év munka, spórolás, tudatos tervezés — és most mindezt egyszerűen tegye közössé valakivel, akit még egy éve sem ismer igazán? Mély levegőt vett. Nem akart jelenetet rendezni. Itt nemcsak a kapcsolat jövője forgott kockán, hanem a saját önbecsülése is.
— Értem az álláspontjukat — szólalt meg nyugodtan, előbb Ildikóra, majd Balázsra nézve. — De ezért én tíz évig dolgoztam. És ezt semmilyen „bizalmi gesztus” nem helyettesíti.
Ildikó gúnyosan felhorkant, majd ingerülten félretolta a csészét; a tea kilöttyent az abroszra.
— Szóval inkább maradsz egyedül a lakásoddal? — mosolygott fölényesen, miközben a blúza ujján képzeletbeli gyűrődéseket simított el. — Rendben. Csak aztán ne panaszkodj. Negyven fölött a normális férfiak már foglaltak, maradnak az iszákosok meg az élősködők.
— Anya! — szólt rá Balázs ingerülten, de azonnal visszafordult Nórához. — Túlságosan önzően közelíted meg ezt az egészet. Én családot akartam, nem könyvelést.
Nóra észrevette, hogy Balázs keze remeg. Ezt az oldalát eddig nem látta: a sértett, követelőző feszültséget. Vagy talán eddig nem volt ok, hogy előjöjjön.
— A család tiszteleten alapul, nem azon, hogy valaki vagyonát átírjuk a szeretetért cserébe — válaszolta halkan, miközben gondosan összehajtotta a szalvétát. — Nem értem, mi köze a lakásomnak az érzéseinkhez. Kértem én valaha, hogy bármit is írass a nevemre?
— Ez teljesen más! — csattant fel Balázs, és az öklével az asztalra csapott. — Nekem nincs semmim!
— Pontosan — vette át a szót Ildikó. — A fiam informatikus, jól keres, de minden elmegy a mindennapi kiadásokra. Neked viszont már van alapod: lakás, autó. Kötelességed ezt bevinni a családba!
Nóra felállt. Érezte, hogy nincs értelme tovább folytatni.
— Azt hiszem, mára elég volt — mondta visszafogott hangon. — Önök elmondták, amit gondolnak, én is. Időre van szükségem, hogy átgondoljam mindezt.
Ildikó szintén felkelt, látványosan megigazította a blézerét.
— Ugyan, mit kell ezen gondolkodni? — vont vállat. — Vagy teljes szívvel bízol és férjhez mész, vagy maradsz a saját érdekeidnél. Akkor viszont ne zavard össze a fiamat.
A búcsú feszült volt. Balázs megpróbálta átölelni Nórát, de a nő elhúzódott, fejfájásra hivatkozva. Ildikó kezet sem nyújtott, csak biccentett, majd kilépett az ajtón.
Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, Nóra a falnak dőlt, és percekig mozdulatlanul állt. A gondolatai összevissza kavarogtak, de egy dolog világos volt: ez az este mindent megváltoztatott.
Gépiesen összeszedte az asztalon maradt edényeket, betette őket a mosogatógépbe, majd kitárta a konyhaablakot. A hűvös tavaszi levegő valamelyest kitisztította a fejét. A harminckét éves nő a polcon álló szülei fényképére pillantott. Ők sosem mérték pénzben a szeretetet. Az apja jóval kevesebbet keresett, mint az anyja — és mégis, ez soha nem volt vita forrása köztük.