A megbeszélés során Nóra további képeket csúsztatott az asztal közepére: a kiszemelt étterem belső tereit, a kertet, a terített asztalokat. Balázs időnként közbeszólt egy-egy félmondattal, de alapvetően háttérben maradt, mintha szándékosan átengedné a terepet a két nőnek. Ildikó alaposan kifaggatta őket a költségkeretről, arról, ki mit vállalna magára, és hogyan képzelik el a kiadások elosztását. Nóra egyre inkább azt érezte, mintha nem egy baráti beszélgetésen ülne, hanem egy szigorú kihallgatáson.
— Ami a költségek felosztását illeti… — kezdte óvatosan, miközben kinyitotta a jegyzetfüzetét, tele számításokkal és apró megjegyzésekkel. — Úgy gondolom, megoldható lenne, hogy…
Ildikó azonban felemelte a kezét, határozott mozdulattal megállítva őt.
— Mielőtt bármit részleteznénk arról, ki mennyit fizet, előbb tisztázzunk egy sokkal fontosabb kérdést.
Nóra becsukta a füzetet, és kérdő tekintettel nézett rá.
— Amikor két ember házasságra lép, az alapja mindennek a bizalom — kezdte Ildikó, kissé kihúzva magát a székben. — Nálunk ez mindig így volt, családi hagyomány.
Balázs arca enyhén elvörösödött, de továbbra sem szólt közbe.
— Milyen hagyományra gondolsz pontosan? — kérdezte Nóra, miközben kellemetlen feszültség futott végig rajta.
Ildikó lassan letette a szalvétát az asztalra, majd egyenesen Nóra szemébe nézve, rendíthetetlen hangon kijelentette:
— Lakás, autó, minden, ami az esküvő előtt megvan, a fiam nevére kerül. Ez nálunk bevett szokás.
A szobát súlyos csend töltötte be. Nóra ösztönösen Balázs felé fordult, várva, hogy ellentmondjon, vagy legalább megvédje őt, ám a férfi csupán vállat vont.
— Igen, nálunk mindig így intéztük — mondta közönyösen. — Így lesz minden közös, nem külön.
Nóra halántékában lüktetni kezdett a vér. Az a lakás, amelyért hat éven át törlesztette a hitelt, mindenről lemondva; az autó, amelyre három évig spórolt — mindez most egyik pillanatról a másikra Balázs tulajdonává válna? Annak a férfinak, akivel még egy éve sincsenek együtt?
— Ne haragudjatok — szólalt meg végül, igyekezve higgadt maradni —, de nem értem, miért kellene a saját vagyonomat Balázs nevére íratnom.
— Mert ez a rend — felelte Ildikó olyan hangon, amely nem tűrt ellenvetést. — A nővérem is így tett, amikor férjhez ment, én is mindent a férjem nevére írattam Balázs apjával kötött házasságomkor: az autót, a nyaralót is.
— Ez a ti döntésetek volt — vágott vissza Nóra. — Én nem érzem szükségét ennek. Ha a vagyon védelméről van szó, köthetünk házassági szerződést.
Ildikó rosszallóan megrázta a fejét.
— A házassági szerződés tiszteletlenség. Azt jelenti, hogy nem bízol a férjedben.
— De mi köze ennek a bizalomhoz? — Nóra hangjában már ott vibrált a türelmetlenség. — Nem értem, miért kellene lemondanom arról, amit még Balázs előtt, egyedül teremtettem meg.
— Azt hiszed, én nem magam vettem a nyaralót? — mosolyodott el gúnyosan Ildikó. — Amikor szeretsz valakit, nem számolgatsz, hanem mindent odaadod.
Nóra Balázshoz fordult.
— Te mit gondolsz erről? — kérdezte, remélve, hogy végre mellé áll.
— Nem tudom — vont vállat a férfi. — Anyának igaza van, nálunk ez így működik. Szerintem ebben nincs semmi rossz. Együtt fogunk élni, miért számít, ki nevén van a lakás?
— Mert számít — felelte Nóra határozottan. — Ez az én tulajdonom, amit jóval azelőtt szereztem, hogy megismertelek. Nem fogom csak úgy átíratni.
Ildikó összeszorította az ajkát, majd eltolta maga elől a tányért.
— Akkor ezek szerint nem bízol a fiamban — mondta kimérten. — Bizalom nélkül pedig minek házasodni?
— Bízom Balázsban — válaszolta Nóra. — De a bizalom és a vagyon átruházása két külön dolog.
— Én ebben nem látok különbséget — csattant fel Ildikó. — Ha nem vagy kész mindent a családért kockára tenni, akkor a házasságra sem állsz készen.
Balázs feszengve mocorgott a székén, láthatóan kényelmetlenül érezte magát.
— Talán túl gyorsan akarjuk ezt eldönteni — vetette fel bizonytalanul. — Házasodjunk össze, éljünk együtt, és majd később visszatérünk erre?
— Nem — vágta rá Ildikó kérlelhetetlenül. — Az ilyen dolgokat még az esküvő előtt kell rendezni.