A távozásuk után Lilla és András jó tíz percig csak ácsorogtak az előszobában. Némán bámulták a nappaliban tornyosuló szemétkupacot, mintha nem is a saját otthonuk lett volna, hanem egy idegen, feldúlt helyszín.
– Akkor… nekiállunk? – törte meg végül a csendet András.
– Mit tehetnénk mást? – felelte Lilla halkan.
Szavak nélkül kezdtek dolgozni. Egymás mellett, összehangoltan. András sorra vitte ki a zsákokat az udvarra, Lilla pedig súrolta a vörösbor foltjait a szőnyegről és az ünnepi terítőről, amelyek makacsul ellenálltak minden mozdulatnak.
A konyhában sem volt jobb a helyzet. A mosogató és az asztal tele volt edényekkel, poharakkal. Valaki eltörte az egyik bögrét is – azt, amelyiket Nóra ajándékozott nekik a házassági évfordulójukra. A cserepei a hűtő mögé csúszva lapultak meg.
Éjfélre csak a nappalit sikerült rendbe tenniük. A konyha és a fürdőszoba maradt másnapra.
– Öt perc múlva éjfél – jegyezte meg András, miközben az órájára pillantott.
Lilla leült a kanapéra, és lehunyta a szemét. Az egész teste ólomsúlyúnak érződött. Nem csupán az egész napos sürgés-forgás fárasztotta ki, hanem az este minden feszültsége, csalódása és kimondatlan szava is.
– Töltök pezsgőt – mondta András, és már hozta is az üveget meg a két poharat.
Az újévet nem nevetéssel és zenével köszöntötték, hanem csendben, a félig rendbe tett ház közepén ülve. Összekoccintották a poharakat, ittak, majd Lilla András vállára hajtotta a fejét.
Január elsején, ebédidő tájt érkezett meg Nóra és Márk, pontosan úgy, ahogy megbeszélték. Mindkettőjük arcán kimerültség és bűntudat ült.
– Anya, apa, bocsássatok meg – ölelte át Nóra Lillát már az ajtóban. – Nem gondoltam volna, hogy idáig fajul… Elhittem, hogy Zoltán tényleg beteg.
– Tegnap mindent a szemükbe mondtam – tette hozzá Márk, kissé hátrébb állva, a kabátja zsebébe dugott kézzel. – Anyám fél órán át üvöltött velem, de nem érdekel.
Túl messzire mentek – gondolta Lilla, miközben a vejére nézett. Látta rajta, mennyire próbál mindenkinek megfelelni, és mennyire nem sikerül neki soha.
– Gyertek beljebb – mondta végül. – Maradt még kocsonya.
Négyen ültek le az asztalhoz, és Lilla ekkor döbbent rá, hogy pontosan így képzelte el az ünnepet. Egyszerűen, őszintén.
Nóra kenyeret szeletelt, Márk segített Andrásnak kinyitni a savanyúságos üveget. Odakint apró hópelyhek hullottak, lassan eltüntetve a tegnapi vendégek lábnyomait a kapu felé vezető ösvényen.
– Karácsonykor is jöttök? – kérdezte Lilla.
Nóra elmosolyodott.
– Ha hívsz.
– Vedd úgy, hogy már hívtalak.
Lilla mindenkinek teát töltött, majd visszaült a helyére. Odakint korán sötétedett, bent viszont meleg fény világított, ételillat lengte be a házat, és halk beszélgetés töltötte meg a teret.
Nem minden úgy alakult, ahogyan eltervezték. De néha az élet pontosan azt adja, amire valójában szükségünk van.