A férfi magas volt és karcsú, gesztenyebarna haja sűrűn omlott a homlokába. Sötétzöld szemei figyelmesen követték minden mozdulatát, hosszú szempillái pedig olyan hangsúlyosak voltak, hogy akár egy nő is megirigyelhette volna. Nóra önkéntelenül is észrevette mindezt, miközben igyekezett a helyzetre koncentrálni.
– Itt maradok a kicsivel – szólalt meg határozottan. – Hogy hívják a kislányt?
– Júlia – felelte az apa, és gyengéden a gyermekre nézett. – Én András vagyok. Köszönöm… mindent, doktornő.
Nóra gyorsan felírta a szükséges gyógyszereket, András pedig azonnal elindult a közeli városba. A láz azonban makacsul tartotta magát. Júlia nyugtalanul forgolódott, álmában sírt, és újra meg újra az apját szólította. Nóra ölbe vette, halkan dúdolni kezdett, és lassú léptekkel járkált vele a szobában, míg a kislány légzése végre megnyugodott.
Órákkal később András visszatért a gyógyszerekkel. Nóra beadta az injekciót, majd fáradtan sóhajtott fel.
– Most már csak várnunk kell.
Az éjszakát mindketten a beteg ágya mellett töltötték. Hajnal felé a láz csillapodni kezdett, apró verejtékcseppek jelentek meg Júlia homlokán.
– Ez jó jel – jegyezte meg Nóra halkan. Alig állt a lábán, mégis erőt adott neki a tudat, hogy sikerült megtörni a betegséget.
– Köszönöm – ismételgette András újra és újra.
Eltelt egy év. Nóra továbbra is a vidéki rendelőben dolgozott, ellátta a környékbelieket, ahogyan korábban is. Az élete azonban gyökeresen megváltozott: már nem a régi, kopott házban lakott, hanem András tágas, világos otthonában. Fél évvel azután az éjszaka után házasodtak össze, amikor Júlia élete egy hajszálon múlott. A kislány felépült, és különösen szoros kötelék alakult ki közte és Nóra között. Nóra teljes szívével szerette őt, még ha időnként eszébe is jutott, milyen lehetett volna, ha korábban saját gyermeke születik.
Esténként fáradtan, de boldogan tért haza, ahol két ember várta, akiknél fontosabb nem létezett számára.
Aznap András már a tornácon elé sietett, átölelte, és mosolyogva kérdezte:
– Na? Aláírták a szabadságodat? Kitaláltam az útitervet, hármasban elutazunk.
Nóra sejtelmesen elmosolyodott.
– A szabadság rendben van – felelte halkan. – Csakhogy nem hárman indulunk, hanem négyen.
András néhány pillanatig értetlenül nézett rá, aztán felkapta a karjába, és nevetve megpörgette az udvaron.