Nóra még aznap összeszedte a holmiját, és sietve elindult az állomás felé. A nagymamájától egy apró házat örökölt Cegléden, egy félreeső településen, és most oda tartott. Úgy gondolta, ebben az eldugott közegben Levente biztosan nem fogja keresni, és végre nyugodtan eltűnhet a múltja elől.
Az állomáson vett egy új SIM-kártyát, a régit pedig gondolkodás nélkül kidobta. Ezzel a mozdulattal végleg elvágta magát mindattól, ami korábban az életét jelentette, és határozott léptekkel indult el egy teljesen új irányba.
Egy nappal később leszállt a vonatról azon az ismerős peronon, ahol utoljára majdnem tíz évvel korábban járt, Margit nagymamája temetésén. A környék alig változott: csend volt, kevés ember, lassú idő. Pont erre vágyott most – legalábbis ezt érezte, miközben körbenézett.
A faluba alkalmi fuvarral jutott el, onnan pedig még jó húsz percet gyalogolt a régi házig. Az udvart időközben teljesen benőtte a gaz és a bokrok, alig lehetett megközelíteni az ajtót. Nórának komoly erőfeszítésébe került bejutni, de nem rettent meg a látványtól.
Hónapoknak tűnő, valójában néhány hetes munka következett, mire a porta és az épület újra lakhatóvá vált. Egyedül esélye sem lett volna mindezzel megbirkózni, ám a szomszédok sorra felajánlották a segítségüket. Mindannyian élénken emlékeztek Margitra, aki több mint négy évtizeden át tanította írni-olvasni a helyi gyerekeket. Generációk nőttek fel a kezei alatt, és most sokan úgy érezték, Nórának segíteni annyi, mint tisztelegni a szeretett tanítónő emléke előtt.
Nórát mélyen meghatotta ez az őszinte fogadtatás. Hálás volt mindenkinek, aki részt vett a rendrakásban, a javításokban, vagy csak egy jó szóval támogatta, hogy otthonra leljen ebben az új élethelyzetben.
Nem telt bele sok idő, és az is elterjedt a faluban, hogy Nóra orvos. Egy nap a közvetlen szomszédja, Adrienn lihegve rohant át hozzá.
– Ne haragudj, ma nem tudok segíteni – mondta zaklatottan. – A legkisebb lányom, Dóra reggel óta fájlalja a hasát, biztosan evett valami rosszat.
– Menjünk, megnézem – válaszolta Nóra, elővette az orvosi táskáját, és követte a nőt.
A kislánynál ételmérgezést állapított meg. Ellátta, infúziót adott neki, majd részletesen elmagyarázta Adriennnek, mire kell figyelnie a következő napokban.
– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg – mondta meghatottan a szomszéd. – Ha tudtam volna, hogy orvos vagy… Hiszen a legközelebbi kórház hatvan kilométerre van, és a falusi egészségügy is régóta megoldatlan, mióta az itteni szakember elment, és azóta sem érkezett senki a helyére.