– Ugye nem felejtetted el, hogy neked is kellene pár új holmi a nyaralásra?
Júlia összeszorította az állkapcsát. Egy pillanatig hallgatott, mielőtt megszólalt volna, láthatóan minden erejével azon volt, hogy ne robbanjon fel.
– Márk – kezdte lassan, kimérten –, tényleg azt gondolod, hogy én repesek ezért az utazásért?
Márk letette a telefont, és végre ránézett.
– Nézd, anyának sokat jelentene – vont vállat. – És te… te mindig megtalálod vele a hangot.
– A hangot? – Júlia hangja megremegett, de azonnal visszanyerte az uralmát. – Mi lenne, ha most kivételesen te próbálnál meg közös nevezőre jutni vele?
Márk zavartan pislogott, mintha nem tudná, mit is válaszoljon.
– Ugyan már, Júlia. Két hét az egész. Ne légy ennyire végletes.
Júlia fáradtan forgatta a szemét.
– Elég volt, Márk. Döntöttem. Elutazom a Balatonhoz. Egyedül.
– Tessék? – dermedt meg a férfi, mintha idegen nyelven hallotta volna a mondatot.
– Pontosan úgy, ahogy mondtam. Befizettem egy utazásra. Neked és anyukádnak meglesz az álomnyaralás, én pedig végre kipihenem magam.
Márk tiltakozni akart, de Júlia tekintete megállította. Szó nélkül fordult el, és bement a hálószobába, magára hagyva a férjét a döbbenetével. Tudta, hogy ez volt az első igazi döntés az életében, amelyet nem másokért, hanem önmagáért hozott meg.
Júlia a fahíd végén állt, és a Balaton sima, csillogó víztükrét nézte. A szél játszott a hajával, a nap melegen érintette a vállát, körülötte pedig olyan mély csend honolt, mintha a világ szándékosan elhallgatott volna miatta. Alig egy napja érkezett, mégis úgy érezte, mintha lassan újra élet költözne belé – testben és lélekben egyaránt.
—
Ezalatt Törökországban, egy tengerparti szálloda éttermében Márk fáradt arccal ült az asztalnál. Vele szemben Melinda, az édesanyja foglalt helyet, akinek szemmel láthatóan semmi nem volt ínyére azon a napon.
– Márkocskám, ez lenne a pihenés? – zsörtölődött, miközben a tányérját méregette. – A csirke száraz, a halnak szaga van, az édességek meg csak névleg desszertek.
– Anya, kérlek – sóhajtott fel Márk, körbenézve a zsúfolt éttermen. – Nincs itt semmi baj.
– Semmi baj? – csattant fel Melinda. – Ez szerinted rendben van? Ennyi pénzért? Bezzeg ha Júlia itt lenne, már mindent elintézett volna.
Márk végigsimított az arcán. Idegesítette, hogy az anyja folyton Júliát emlegeti, mégis fájón hiányzott neki a felesége nyugalma, az a képessége, amellyel mindig elsimította a feszültségeket. Most értette meg igazán, hogy ez nem magától ment, hanem komoly erőfeszítés volt Júlia részéről – olyan munka, amelyet ő sosem becsült meg eléggé.
– Anya – szólalt meg hirtelen szokatlan határozottsággal –, elég legyen. Azért vagyunk itt, hogy pihenjünk. Próbáljuk meg egyszerűen élvezni az utazást, jó?
Melinda meglepetten nézett fel a fiára, mintha először látná őt ilyen eltökéltnek, és a levegőben ott maradt egy kimondatlan folytatás ígérete.