– Júlia, el sem hiszed! – Márk szinte berobbant a konyhába, épp akkor, amikor Júlia a vízforralót tette fel. Az arca ragyogott, mint egy gyereké karácsony reggel. – Meglepetésem van számodra. Vettem utazást! Törökország, tengerpart, svédasztal, all inclusive. Pont olyan, amilyet szeretsz!
Júlia leült az egyik székre. Az első pillanatban melegség futott át rajta. A fagyos esték, a végeláthatatlan műszakok és a mindennapi hajtás közepette a tenger gondolata igazi ajándéknak tűnt. Mintha valaki végre észrevette volna, mennyire elfáradt.
– Hűha – mosolyodott el lassan. – Ez tényleg csodás. Mikor indulunk?
– Júliusban – vágta rá Márk, és gyorsan az asztalhoz húzta a széket, mintha tapsra számítana. – Minden részletet elintéztem. Az hotel pazar. Anyu annyira megörült, hogy majdnem elsírta magát!
Júlia szeme elkerekedett. Az öröm egy szempillantás alatt elolvadt, mint a tavaszi napfényben az utolsó hófolt.
– Várj csak… anyukád? – kérdezte óvatosan, miközben igyekezett nyugodt maradni, bár a hangja megremegett.
– Hát persze. Ő is kimerült. Egész évben egyedül van otthon. Itt volt az alkalom, hogy kiszabaduljon, pihenjen, együtt legyünk.
– Együtt? – Júlia felnézett, tekintete összeszűkült. – Vagyis úgy döntöttél, hogy azt a nyaralást, amiről mi ketten álmodoztunk, hármasban töltjük… az édesanyáddal?
– Ne csináld ezt, Júlia – legyintett Márk. – Nem fog zavarni. Tudja, hogy nekünk is kell idő kettesben.
Júlia mély levegőt vett, majd az ablak felé fordult. A lámpafényben lassan kavargó hópelyhek nézése közben arra gondolt, mennyire ismerős ez az érzés. Az ő életében minden újra és újra ugyanúgy történik: Márk mindent megbeszél az anyjával, csak vele nem.
– Márk, felfogod egyáltalán, hogy ez az én szabadságom? Az egyetlen egész évben. Csendre vágytam, nyugalomra, arra, hogy ne a főzésen, a mosáson és a te anyukád állandó megjegyzésein járjon az eszem.
Márk összevonta a szemöldökét, kereste a megfelelő mondatot. Úgy festett, mint akit váratlanul rajtakaptak.
– Mit tehettem volna? Nem mondhattam nemet neki. Egyedül van. Régóta vágyott Törökországba, te meg… te mindig mindent megoldasz.
– Mindent megoldok? – Júlia hangja megemelkedett, aztán visszafogta magát. – Komolyan azt gondolod, hogy ez rendben van? Döntesz helyettem, és azt várod, hogy szó nélkül elfogadjam, mint mindig?
– Miért csinálsz ebből ügyet? – csóválta a fejét Márk. – Anyu boldog. Látnod kellett volna.
– Akkor menjetek ketten – mondta Júlia hűvösen, és ismét elfordult.
Márk felállt, hátratolta a széket, mintha mellkason ütötték volna.
– Nem értem, mi a gond. Egy család vagyunk. Természetes, hogy időt töltünk a szeretteinkkel.
– Tudod, Márk – szólalt meg Júlia meglepően nyugodt hangon –, most először érzem úgy, hogy végre ki kell mondanom, mit jelent számomra ez az egész, és mit nem vagyok hajlandó tovább elfogadni.