A műszaki szakértői vizsgálat végül kimondta azt, amit addig csak sejtettünk: az autóban nem véletlen meghibásodás történt. A rögzítések szándékos meglazítására utaló nyomokat találtak, amelyek kizárták a puszta baleset lehetőségét. Ettől a pillanattól kezdve Márk addigi higgadtsága megingott. A tények súlya alatt lassan, de látványosan megrepedt az a páncél, amely mögé addig elrejtőzött.
Egyik délután felhívtak, és közölték velem: Márk beismerte a beavatkozást. A vallomása szerint nem számolt ilyen következményekkel, csupán azt akarta elérni, hogy Balázs visszalépjen az üzlettől. Úgy gondolta, egy ijesztés elég lesz, nem hitte, hogy az egész majdnem az életébe kerül.
A hírt könnyek nélkül hallgattam végig. Mintha minden érzés megdermedt volna bennem. Nem volt bennem sem megkönnyebbülés, sem elégtétel – csak egy tompa, üres csend.
Eltelt néhány hét. Elindultak a hivatalos eljárások, a jogi gépezet lassan, de megállíthatatlanul mozgásba lendült. Márkot letartóztatták. Azok, akik korábban a család barátjának nevezték, hirtelen úgy tettek, mintha soha nem is létezett volna. A neve tabuvá vált, kerülendő szó lett.
Én közben továbbra is nap mint nap bementem Balázshoz a kórterembe.
A tavasz észrevétlenül nyárba fordult. Az orvosok óvatos reményről beszéltek, apró, de pozitív jelekről. Néha úgy éreztem, mintha az ujjai reagálnának az érintésemre. Nem tudtam, valódi mozdulat volt-e, vagy csupán az én vágyam vetült ki rá.
Egy reggel, amikor a napfény finoman szűrődött be a redőnyök résein, hangosan olvastam fel neki az édesanyjától érkezett levelet. Akkor hirtelen, szinte észrevétlenül, megmozdult a tenyerében a kezem.
Megdermedtem.
— Balázs? — suttogtam alig hallhatóan.
Az ujjai gyengén, de határozottan visszaszorították az enyémet.
A könnyeim megállíthatatlanul törtek fel. Azonnal szóltam az ápolónak. Az orvosok megerősítették: reagál az ingerekre. Elindult valami.
A felépülés azonban hosszú és kimerítő útnak bizonyult. Nem nyitotta ki azonnal a szemét, és sokáig nem ismert meg. A tudata lassan, lépésről lépésre tért vissza. Amikor először kimondta a nevemet, abban a pillanatban tudtam: minden perc küzdelem értelmet nyert.
A történtekről csak később meséltem neki, amikor az állapota már stabil volt. Végighallgatott, nem szakított félbe. A tekintetében nem volt harag. Csak fáradtság és csendes csalódottság.
— Bíztam benne — mondta végül halkan.
— Én is — feleltem.
Az életünk nem tért vissza a régi kerékvágásba. Más lett. Óvatosabb, lassabb, figyelmesebb. Megtanultuk megbecsülni a napokat, a beszélgetéseket, az együtt töltött időt. Minden apró lehetőséget, amikor kapcsolatban lehettünk egymással.
Az árulás szétzúzta a biztonság illúzióját, de azt nem tudta elvenni, ami minket összekötött.
Néha, amikor mellette ültem a rehabilitáción, eszembe jutott az a pillanat a kórteremben, amikor meghallottam a suttogást. Akkor úgy éreztem, ott ér véget minden.
De az igazság — bármennyire fájdalmas is — esélyt adott az újrakezdésre.
És a csodára való várakozás lassan igazság iránti várakozássá alakult.
A tárgyalás közel négy hónapig tartott. A meghallgatások fárasztóak voltak: szakértői vélemények, tanúvallomások, és a védelem folyamatos próbálkozásai, hogy enyhítsék a felelősséget. Márk teljesen megváltozott. Az egykori magabiztosság nyoma sem maradt, a kifogástalan külső eltűnt. Megöregedett, lefogyott, mintha rövid idő alatt egy egész élet terhét cipelte volna végig.
Minden egyes tárgyalási napon ott voltam. Nem bosszúból, hanem mert szükségem volt rá. Hallani akartam mindent hivatalosan, kimondva, lezárva, hogy bennem se maradjon több kérdés. A szakértők egyértelműen igazolták a szándékos beavatkozást a fékrendszerbe. A pénzügyi vizsgálat rejtett átutalásokat tárt fel, amelyek ahhoz a bizonyos szerződéshez vezettek. Versenytársi nyomás, a befolyás elvesztésétől való félelem, a kontroll megtartásának kényszere — ezek rajzolták ki az indítékot.
Amikor a bíró kihirdette az ítéletet, a tárgyalóteremben nehéz csend ült meg. Márkot bűnösnek találták előre kitervelt, súlyos következményekkel járó veszélyhelyzet okozásában, és letöltendő szabadságvesztésre ítélték. Nem nézett rám. Én sem kerestem a tekintetét.
Az ítélet után furcsa üresség következett. Mintha egy hosszú, kimerítő szakasz zárult volna le, és előttem ismeretlen tér nyílt volna meg. Nem kellett többé bizonyítékokat gyűjtenem, a hatóságokat győzködnöm, vagy magamban hordoznom a dühöt. Csak az élet maradt — megváltozva, nehezebben, türelmet követelve.
Balázs tovább gyógyult. A rehabilitáció a mindennapjaink részévé vált. Gyógytorna, logopédiai foglalkozások, koordinációs gyakorlatok. Volt, hogy a haladás alig volt észrevehető, máskor hirtelen nagy lépést tett előre. Akadtak napok, amikor a tehetetlenség miatt elfáradt és ingerültté vált. Ilyenkor csak ott maradtam mellette, és emlékeztettem rá: a legfontosabb, hogy él.
Az emlékei darabokban tértek vissza. Emlékezett az első találkozásunkra, egy tengerparti nyaralásra, az őszi erdő illatára. Azonban a baleset előtti időszak több mozzanata homályban maradt. Az orvosok szerint ez a sérülés természetes velejárója volt.
Egy este, amikor kettesben maradtunk, váratlanul megszólalt:
— Tényleg hallottad, amit mondott?
Bólintottam.
— Igen. Különben én sem hittem volna el.
Sokáig az ablakon kifelé nézett, majd halkan megszólalt:
— Folyton azon gondolkodom… mikor nem vettem észre, hogy mellettem egy olyan ember áll, aki erre képes.
Nem tudtam, mit felelhetnék.