A mellkasomban egyre erősödő, maró érzés terjedt szét, mintha belülről kapott volna lángra valami, amit semmivel sem lehetett eloltani. A levegővétel is nehezemre esett, az ujjaim pedig akaratlanul remegni kezdtek.
Legszívesebben felpattantam volna az ágyról, utána rohantam volna, és számon kérem. Kiabálni, rákényszeríteni, hogy mindent kimondjon, amit elhallgatott. Mégis visszatartottam magam. Tudtam, ha rájönne, hogy mindent hallottam, azonnal óvatosabbá válna. Márpedig nekem nem indulatokra volt szükségem, hanem kézzelfogható bizonyítékokra. Nem sejtésekre, nem feltételezésekre – hanem tényekre.
A tekintetem Balázsra siklott. Az arca mozdulatlan maradt, ugyanúgy feküdt előttem, mint eddig, mégis teljesen máshogyan láttam. Már nem pusztán egy férjet, akivel tragikus baleset történt. Egy embert láttam, akit elárultak. És rajtam kívül senki sem tudta az igazat.
– Itt vagyok veled – suttogtam, miközben erősen megszorítottam a kezét. – És ki fogom deríteni, mi történt.
A következő napokban tudatosan ugyanúgy viselkedtem, mint korábban. Megköszöntem Márk figyelmességét, végighallgattam magabiztos mondatait, hagytam, hogy intézze a papírokat és egyeztessen mindenkivel. Nem sejtette, hogy minden hangsúlya gyanússá vált, és minden mozdulatát elemeztem.
Apró lépésekben kezdtem. Hivatalosan, arra hivatkozva, hogy szeretném érteni az ügy részleteit, elkértem a jegyzőkönyv másolatát a nyomozótól. Nem gördített akadályt. Az iratokban az állt, hogy fékezési nyomokat alig találtak. Az autó hirtelen letért az útról, majd a korlátnak csapódott. A műszaki vizsgálat szerint a jármű üzemképes volt.
Üzemképes.
Újra és újra elolvastam ezt az egyetlen szót. Ha az autóval nem volt gond, mi késztetett egy tapasztalt sofőrt arra, hogy elveszítse az uralmát a kormány felett?
Még aznap este elmentem arra a telephelyre, ahol az összeroncsolódott jármű maradványait tárolták. A szívem vadul vert, miközben körbejártam az összegyűrt fémkupacot. Csak rövid időre engedtek be. Minden a súlyos ütközés nyomait viselte. Amikor azonban lehajoltam a vezetőüléshez, valami szokatlanra lettem figyelmes: a szőnyegen egy apró, fémes darab hevert, mintha egy rögzítő elem törött része lett volna.
Az alkalmazott már zárta volna a hangárt. Gyors mozdulattal felkaptam a darabot, és a kabátzsebembe csúsztattam.
Otthon hosszú ideig forgattam a kezemben. Nem értettem hozzá, de erős volt az érzés, hogy ennek jelentősége van. Valami a fékrendszerhez kapcsolódhatott.
Másnap felkerestem egy autószerelőt, akiben Balázs is mindig megbízott. Nem mondtam el a teljes történetet, csak megmutattam neki a fémdarabot. Elkomorult, alaposan megnézte.
– Ez a féknyomás-szabályozó egyik eleme – mondta kis hallgatás után. – Ha ezt meglazítják vagy megsértik, a fék késve reagálhat.
Mintha megingott volna körülöttem a világ.
– Előfordulhat, hogy magától történt? – kérdeztem.
Határozottan megrázta a fejét.
– Rendkívül ritka. Ez inkább külső beavatkozás eredménye.
Amikor kiléptem az utcára, alig éreztem a talajt a lábam alatt. Márk szavai újra és újra visszhangoztak bennem: „Mindent én intéztem…”
Ez már nem puszta elszólás volt. A kezemben volt az első valódi megerősítés.
Csak egy kérdés maradt: miért?
A válasz a szerződésre vonatkozó megjegyzésében rejtőzött. Eszembe jutott, hogy a baleset előtti héten Balázs feszült volt. Egy nagy üzletről beszélt, amely alapjaiban változtathatta meg a cég erőviszonyait. Akkor nem tulajdonítottam neki jelentőséget.
Este átnéztem az otthoni iratokat. A dolgozószobában mappák sorakoztak. Az egyikben megtaláltam egy megállapodás másolatát külföldi partnerekkel. Két aláíró szerepelt rajta: Balázs és Márk. A legfrissebb verzióban azonban Márk neve hiányzott, és egy megjegyzés utalt a projekt vezetésének átruházására.
Összevetettem az időpontokat. Két nappal a baleset előtt Balázs kizárólagos jogot kapott az ügylet irányítására.
A mozaik darabjai lassan a helyükre kerültek.
Márk befolyást veszített. Talán jelentős összegeket is. Ha Balázs át akarta alakítani a feltételeket, az keresztülhúzhatta mások számításait.
A következő lépés egy jogász felkeresése volt. Mindent elmondtam neki: a félreérthetetlen mondatot, a megtalált alkatrészt, a szerződést. Végighallgatott, közbevágás nélkül.
– Hivatalos műszaki szakvélemény kell – mondta végül. – És valamilyen rögzített bizonyíték arra, amit mondott. Enélkül ez csak gyanú.
Felvétel.
Ekkor jutott eszembe, hogy a kórteremben kamera működik, amely rögzíti a látogatókat. Azonnal kérvényeztem az archívumhoz való hozzáférést. Elutasítottak, adatvédelemre hivatkozva. A jogász ekkor lépett közbe.
Néhány nappal később megkaptam a felvétel egy részletét. Hang nem volt, de tisztán látszott, ahogy Márk visszalép a kórterembe, körülnéz, majd Balázs ágya fölé hajol. Az ajka majdnem egy percig mozgott.
Ez elegendő volt ahhoz, hogy újabb vizsgálat induljon.
Amikor a nyomozó kihallgatásra idézte Márkot, jelen voltam. Nyugodt maradt, magabiztosan felelt, mindent tagadott, és látszólag semmi nem tudta kizökkenteni ebből az egyensúlyból.