Balázs, a férjem, a végzetes baleset óta mély kómában feküdt, és szinte ki sem mozdultam a kórteremből. Napok, éjszakák olvadtak össze, miközben mellette maradtam. Ám azon a napon, amikor a hozzá legközelebb álló barátja megjelent, minden visszavonhatatlanul átrendeződött. A férfi a párnája fölé hajolt, és olyan vallomást suttogott el, amelyről nem sejtette, hogy minden szavát hallom.
A kórházi szoba levegője sűrű volt, nyomasztó csend ült meg benne. Ezt csak a gépek egyenletes pittyegése törte meg, amelyek Balázs légzését és szívműködését tartották fenn. Egy kemény széken ültem az ágya mellett, és már régen elvesztettem az időérzékemet. Odakint az élet ment tovább: autók suhantak el, emberek siettek dolgukra, valahol nevetés csendült fel. Számomra azonban minden megdermedt azon a márciusi napon, amikor a baleset bekövetkezett.
Az orvosok óvatosan fogalmaztak. Nem ígértek csodát, de nem is vették el teljesen a reményt: súlyos állapot, fejsérülés, türelemre van szükség. Én pedig vártam. A helyiségben fertőtlenítőszag terjengett, és valami hideg, megfoghatatlan érzés, mintha maga a kilátástalanság költözött volna be. Néztem Balázs ismerős vonásait, amelyek mozdulatlanná váltak, és ugyanúgy beszéltem hozzá, mint régen. Meséltem a nap apró történéseiről, felolvastam a kedvenc sorait, szorítottam a kezét, és próbáltam elhinni, hogy hall engem.
A baleset körülményei kezdettől fogva furcsának tűntek. Éjszakai út, tanúk nélkül, az autó letért az útról. A hivatalos magyarázat szerint elvesztette az uralmat a jármű felett. Csakhogy én ismertem Balázst: megfontolt volt, körültekintő, sosem hajszolta a sebességet ok nélkül. A kétely lassan marta belülről a lelkemet, mégis félretoltam. Akkoriban fontosabb volt a hit, mint a kérdések.
Naponta érkeztek rokonok, barátok. Mégis volt valaki, akit különösen vártam: Márk, a legjobb barátja. Gyerekkoruk óta összetartoztak, szinte testvéri kapcsolat fűzte őket egymáshoz. Márk gyakran telefonált, felajánlotta a segítségét, érdeklődött Balázs állapota felől. A hangjában együttérzés csengett, és abban az időszakban ő tűnt az egyetlen biztos támaszomnak. Úgy éreztem, ugyanúgy gyászolja ezt a helyzetet, ahogy én. Akkor még nem tudtam, mennyire tévedek.
Azon a napon ebéd után érkezett. Rendezett volt, fegyelmezett, a megszokott higgadtsággal. Kávét hozott nekem, és óvatosan letette a poharat az éjjeliszekrényre.
– Lilla, hogy bírod? – kérdezte halkan.
Alig hallhatóan feleltem, hogy nincs változás. Ő határozottan kijelentette, hogy Balázs erős, és biztosan fel fog épülni. Szavai reményt adtak. A férjem szülei összeroppantak a fájdalomtól, az én családom messze volt, így Márk intézte a papírokat, beszélt az orvosokkal, szervezte a szükséges dolgokat. Hálát éreztem iránta.
Egy ideig csendben ültünk. Felidézte közös utazásaikat, a horgászatokat, a régi, nevetést hozó történeteket. Hallgattam, és hagytam, hogy ezek az emlékek átmenetileg tompítsák a fájdalmat. Távozáskor azt mondta, össze kell tartanunk, mert család vagyunk. Akkor ez a szó melegséget és biztonságot jelentett.
Miután elment, a kimerültség végleg elnyomott. Hátradőltem, és elszunnyadhattam. Nem vettem észre, hogy az ajtó ismét kinyílik. Csak a jelenlétet éreztem. Résnyire nyitott szemmel megláttam Márk alakját: visszatért.
Az arca feszült volt, komor, olyan kifejezéssel, amelyet addig nem láttam rajta. Azt hihette, alszom, mert nesztelenül Balázs ágyához lépett. Volt valami a mozdulataiban, ami gyanút ébresztett bennem, ezért mozdulatlan maradtam.
Hosszú ideig nézte a férjemet, majd egészen közel hajolt a füléhez. Bátorító szavakat vártam, megszokott ígéreteket barátságról és hűségről. Ehelyett egészen mást hallottam.
A suttogás élesen hasított bele a steril csendbe.
– Balázs, bocsáss meg…
A hangja megremegett.
– Nem gondoltam, hogy idáig fajul. Csak meg akartalak ijeszteni… hogy visszalépj. Nem akartam, hogy az autó lesodródjon. Kicsúszott a kezemből az egész.
Elakadt a lélegzetem.
– Tudtam, hogy azon az úton mész. Mindent előkészítettem… – folytatta alig hallhatóan. – Nem volt szabad megtudnod a szerződésről. Ez volt az egyetlen esélyem.
Minden kimondott szó erősebben sújtott, mint bármilyen ütés. Jeges üresség áradt szét bennem. Mozdulatlanul feküdtem, miközben a világ, amelyben eddig éltem, darabokra hullott. Az ember, akit támasznak hittem, a tragédia forrásává vált.
Márk kiegyenesedett, mélyet sóhajtott, majd halkan még hozzátette:
– Ha felébrednél… mindent jóvátennék.
Ezután megfordult, és az ajtó felé indult. Az ajtó puhán, szinte nesztelenül csukódott be mögötte.
Én pedig ott maradtam, képtelenül a mozdulatra, tudva, hogy ettől a pillanattól kezdve a csodára való várakozás átalakult valamivé, ami sokkal sötétebb volt: az igazság kényszerű kivárásává.
Az ajtó becsukódott, és a kórteremben ismét csend lett. Csakhogy ez a csend már nem volt üres; feszültséggel telt meg. Lassan teljesen kinyitottam a szemem, a plafont bámultam, és próbáltam összerakni mindazt, amit az imént hallottam, miközben éreztem, hogy a következő pillanatokban már semmi sem marad ugyanaz, mint korábban.