– …csak rábukkantam – fejezte be végül bizonytalanul.
Melinda közelebb lépett, és kimért mozdulattal kivette Lilla kezéből a leveleket. Nem kapkodott, mintha minden lap súlyát pontosan ismerné.
– Vannak sebek, amelyek sosem húzódnak össze igazán – szólalt meg tompán. – És nem minden titok azért rejtőzik, hogy napvilágra kerüljön.
Lilla nagy levegőt vett. A szíve hevesen vert, mégis kimondta, amit már nem tudott tovább magában tartani.
– Azok az éjszakai hangok… – kezdte óvatosan. – Összefüggnek vele? Azzal, ami Gergővel történt?
Melinda nem válaszolt azonnal. Hosszú másodpercekig állt mozdulatlanul, majd lassan leült a fotelbe, és fáradtan lehunyta a szemét.
– Ebben a házban éltem le az életem nagy részét – mondta végül. – Itt halt meg a férjem. Itt nőtt fel a fiam. És itt maradtam egyedül mindazzal, amit magamban hordozok. Éjszakánként a múlt visszakövetel magának. Nem hagy felejteni, és nem engedi, hogy feloldozzam sem őt, sem önmagamat.
– Maga nem tehet róla – szólalt meg Lilla halkan, meglepődve saját szavain.
Melinda felnézett rá. Először nem volt a tekintetében sem szigor, sem távolságtartás, csak csupasz figyelem.
– Túl fiatal vagy még ahhoz, hogy ezt igazán átérezd – felelte. – De talán éppen ezért kerültél ide.
Ettől a beszélgetéstől kezdve valami megmozdult köztük. A feszültség nem tűnt el nyomtalanul, de a levegőben megjelent egy halvány, törékeny bizalom. Melinda egyre gyakrabban elegyedett szóba Lillával, olykor emlékeket is megosztott vele. A ház továbbra is hűvös maradt, ám már nem hatott ellenségesnek.
Az éjszakák azonban nem változtak meg azonnal. A hangok visszatértek – erősebben, kétségbeesettebben. Lilla nem bírta tovább, felrázta Márkot.
– Hallod ezt? – suttogta.
A férfi megfeszült, figyelt, majd hirtelen felült.
– Anya… – szakadt ki belőle.
Most először ő maga indult ki a folyosóra. Lilla követte. Melinda szobájának ajtaja tárva-nyitva állt. Az asszony a földön feküdt, zihálva, az arca eltorzult a fájdalomtól. Mellette egy üres gyógyszeres üveg gurult meg.
Márk odarohant, a nevén szólította, felemelte a fejét. Lilla remegő ujjal tárcsázta a mentőket. Azon az éjszakán a rettegés kézzelfoghatóvá vált.
Melindát sikerült megmenteni. A kórházban az orvosok súlyos idegi kimerültségről beszéltek, évtizedeken át elfojtott érzésekről, amelyek ilyen pusztító módon törtek felszínre. Márk szinte el sem mozdult az ágya mellől, és Lilla először látta őt bizonytalannak, elveszettnek.
A felépülés után megszületett a döntés: az öreg házat eladják. A falak túl sok fájdalmat őriztek. Melinda ragaszkodott hozzá.
– Túl sokáig éltem a tegnapban – mondta csendesen. – Ideje megtanulni a mában létezni.
Egy másik városrészbe költöztek, egy kisebb lakásba. Világos terek vették őket körül, egyszerű berendezés, nehéz függönyök és sötét folyosók nélkül. Az éjszakák ott csendesek voltak.
Lilla és Márk kapcsolata lassan elmélyült. A férfi figyelmesebbé vált, nyíltabban beszélt az érzéseiről, arról, mit jelent számára az új kezdet. Lilla pedig tanulta elengedni a félelmeit, és nem keresett többé rejtett jelentést minden neszben.
Melinda is változott. Lassan, de szemmel láthatóan. Orvoshoz járt, sétált, és néha úgy mosolygott, hogy az arcán megjelent egy rég eltemetett szelídség.
Időről időre Lilla eszébe jutott az első éjszaka és azok a hangok, amelyektől akkor megfagyott benne a vér. Most már tudta: nem a rémület szólt belőlük, hanem a fájdalom kiáltása, amely túl sokáig maradt válasz nélkül. És talán az ő érkezése volt az első repedés azon a sötétségen, amely az öreg ház falai között oly sokáig uralkodott.