– Nem, csak kimerült vagyok – felelte Lilla halkan, és lesütötte a szemét.
A reggeli után Márk elindult intézni az ügyeit, így a házban ismét csak ketten maradtak. Amint az ajtó becsukódott mögötte, a csend szinte ránehezedett a falakra. Melinda elfoglalta magát a saját teendőivel, Lilla pedig úgy döntött, körülnéz egy kicsit. Lassan végigsétált a hosszú folyosókon, benyitott több helyiségbe is. Minden szobában ott vibrált a múlt lenyomata: bekeretezett, megsárgult fényképek, megfakult tükrök, polcokra sorakoztatott könyvek, amelyek lapjai az időtől barnultak meg.
Az egyik félreeső szárnyban egy ajtó különösen felkeltette a figyelmét. Megpróbálta lenyomni a kilincset, de az meg sem mozdult. Zárva volt. Valami megmagyarázhatatlan belső érzés azt súgta neki, hogy éppen ott rejlik valami lényeges.
– Oda nem szabad bemenni – szólalt meg mögötte Melinda hangja.
Lilla összerezzent, mintha rajtakapták volna.
– Ne haragudjon, csak…
– Ebben a házban vannak olyan helyek, amelyek zárva maradnak – mondta Melinda egyenletes hangon. – A te nyugalmad érdekében.
Lilla bólintott, de belül görcsösen összeszorult. Egyre világosabbá vált számára, hogy ez a házasság nem csupán Márkhoz kötötte őt, hanem olyan titkokhoz is, amelyeket a régi kúria évtizedek óta őrzött. Az éjszakai hangok pedig csupán az első figyelmeztetések voltak arra, hogy a rendezett felszín alatt sokkal nyugtalanítóbb dolgok lappanganak.
Napok teltek el. Lilla lassan beleszokott a ház ritmusába, ám a benne feszülő nyugtalanság nem enyhült. Az épület mintha saját, rejtett életet élt volna: minden nyikorgásra, minden halk neszre összerezzent. Melinda udvariasan, kifogástalan modorral viselkedett, mégis érezhető maradt közöttük egy láthatatlan határ. Az anyós tekintete gyakran időzött Lillán, vizsgálódóan, mintha minden apró mozdulatot, minden reakciót gondosan elraktározna.
Márk rengeteget dolgozott, sokszor csak későn ért haza. Fáradtnak tűnt, mégis kiegyensúlyozottnak, mintha a ház inkább erőt adott volna neki, míg Lillát lassan kiszipolyozta. A lány többször megpróbálta szóba hozni a félelmeit, de a mondatok rendre elakadtak benne. Mit is mondhatott volna? Hogy a falak nyomasztják, hogy a csend ijesztő? Hogy éjszakánként úgy érzi, valaki végigjárja a folyosókat? Mindez túl furcsán hangzott volna.
Egy délután, amikor egy régi szekrényt pakolt át abban a szobában, amelyet Melinda „Lilla nappalijának” nevezett, különös felfedezést tett. A bútor mélyén egy gondosan összekötött levélcsomó lapult, kifakult szalaggal átfűzve. A papír megsárgult, a tinta itt-ott elhalványult. A kíváncsiság legyőzte az óvatosságát. Kibontotta az első levelet, és azonnal felismerte az írást – ugyanaz a kézjegy volt, amellyel Melinda a cetlijeit és feljegyzéseit írta.
A sorok egy Gergő nevű férfihoz szóltak. A szövegből fájdalom, hiány és kétségbeesés áradt. Melinda árulásról írt, arról, hogy az élete egyetlen pillanat alatt omlott össze, és hogy a jövőbe vetett reményei semmivé foszlottak. A további levelekből lassan kirajzolódott az igazság: Gergő Márk apja volt, aki sok évvel korábban, különös körülmények között vesztette életét – olyan részletekkel, amelyekről a családban hallgattak.
Lilla olvasott tovább, és közben egy egészen más Melinda alakja bontakozott ki előtte: nem a hűvös, fegyelmezett háziasszony, hanem egy asszony, akit összetört a veszteség. A köteg utolsó levele befejezetlen maradt. Éjszakákról szólt, amelyeket kiáltások töltöttek meg, bűntudatról és egy félelemről, amely még az álmaiban sem engedte szabadulni.
Ekkor halk torokköszörülés hallatszott mögüle. Lilla összerezzent, és hirtelen megfordult. Az ajtóban Melinda állt.
– Szeretsz mások múltjában vájkálni? – kérdezte, nem indulatosan, de minden melegség nélkül.
– Sajnálom – lehelte Lilla –, én csak…