A folyosóra érve a kislámpa tompa fénye alig volt elég ahhoz, hogy szétoszlassa a félhomályt; a magas szekrények és a régi porcelánvázák árnyai megnyúltak, mintha követnék őt. Lilla minden lépésnél érezte, hogy a mellkasa egyre szűkebb, a szíve vadabb ritmusra vált. Amikor Melinda hálószobájának ajtajához ért, a levegő sűrűnek tűnt, mintha valami láthatatlan jelenlét telítette volna. A neszek hirtelen elhaltak, és nyomasztó csend maradt utánuk. Megállt, fülelt. Hosszú másodpercek teltek el – semmi. Már majdnem visszafordult, meggyőzve magát arról, hogy az idegei játszanak vele, amikor az ajtó mögül halk zokogás szűrődött ki, majd egy rekedt, elnyújtott levegővétel.
– Melinda? – suttogta, és meglepte, milyen idegenül csengett a saját hangja.
Válasz nem érkezett. Lilla óvatosan a kilincsre tette a kezét; a fém dermesztően hideg volt. Az ajtó nem volt bezárva. Résnyire nyitotta, és benézett. A szoba félhomályba burkolózott, csupán a holdfény csorgott be a nehéz függönyök között, ezüst csíkokat rajzolva a padlóra. Az ablak mellett, egy karosszékben Melinda ült, összegörnyedve, mintha egy láthatatlan teher húzná lefelé.
– Rosszul van? – kérdezte Lilla, és tett egy óvatos lépést előre.
Melinda lassan felemelte a fejét. Arca fakó volt, szemei sötéten csillogtak, a tekintete mégis éles és éber maradt.
– Menj el – mondta váratlan határozottsággal. – Nincs itt semmi dolgod.
– Hallottam… – Lilla elakadt, nem találta a megfelelő szavakat. – Azt hittem, szüksége van segítségre.
Az idősebb nő ajkán mosoly jelent meg, de hideg volt, üres, minden melegség nélkül.
– Ebben a házban senkit sem ment meg más – felelte. – Itt mindenki maga fizeti meg az árát.
A karfákra támaszkodva felállt, majd a komódhoz lépett. Mozdulatai kimértek és gyakorlottak voltak, mintha a fájdalom – ha létezett is – régen megszokott társává vált volna. Kihúzta a fiókot, elővett egy kis üvegcsét, és néhány tablettát a tenyerébe öntött. Víz nélkül nem maradt: ivott, közben egy pillanatra sem vette le a szemét Lilláról.
– Márk alszik? – kérdezte hirtelen.
– Igen – felelte Lilla.
– Az jó – mondta Melinda halkan. – Nem kell mindent tudnia.
A mondat súlya ott maradt köztük, kimondatlan jelentéssel terhelve. Lillában szorongás ébredt, amelyet nem értett, csak érezte, ahogy lassan terjed.
– Elnézést… – préselte ki magából. – Azt hiszem, visszamegyek.
Melinda bólintott, majd az ablak felé fordult, jelezve, hogy a beszélgetés véget ért. Lilla halkan behúzta maga mögött az ajtót. Ahogy visszatért a hálószobába, az az érzése támadt, mintha a ház figyelné minden mozdulatát.
Az ágyban fekve sokáig bámulta a plafont. A hangok nem tértek vissza, az alvás azonban elkerülte. Melinda tekintete, a különös szavak és ez a zárt, titkokkal teli épület újra és újra összekeveredtek a gondolataiban.
A reggel váratlanul érkezett. A napfény áttört a függönyön, gyengéd világossággal töltve meg a szobát. Márk frissen ébredt, mintha az éjszaka semmiféle nyomot nem hagyott volna rajta.
– Korán felkeltél? – kérdezte, és észrevette, hogy Lilla már felöltözve ül.
– Alig aludtam – vallotta be.
– Idegen még ez a hely – mosolygott Márk. – Majd megszokod.
Reggelinél Melinda kifogástalan benyomást keltett: haját gondosan rendezte, arca nyugodt volt, mozdulatai szabályosak. Semmi nem árulkodott az éjszakáról. Könnyed témákról beszélt, érdeklődött a terveik felől, és házi süteményt kínált Lillának.
– Ma különösen sápadtnak tűnsz – jegyezte meg, miközben alaposan végigmérte. – Nem érzed magad rosszul?