Az esküvőjük utáni legelső éjszakán a férje fáradtan csak ennyit mondott: „Nem megy tovább, teljesen kimerültem”, majd mindketten némán a franciaágy két szélére húzódtak. Az óra azonban éppen éjfélt ütött, amikor a férj anyjának szobájából baljós, elnyújtott nyögések szűrődtek át a falakon.
Lilla egészen másképp képzelte el az esküvőjét. Gyerekkora óta élénken élt benne a kép: hófehér, könnyed ruha, friss virágok illata, zene, amitől összeszorul az ember szíve, és őszinte, boldog arcok mindenfelé. A valóság viszont jóval összetettebbnek bizonyult. Igaz, nem maradtak el a jókívánságok és a meghitt szavak, ott volt Márk zavart, mégis szeretetteljes mosolya a szertartáson, ám az öröm mellé már akkor odafészkelte magát egy megfoghatatlan nyugtalanság. Ez az érzés abban a pillanatban erősödött fel igazán, amikor az ünneplés után beléptek Márk édesanyjának, Melindának a házába.
A város szélén álló villa tekintélyt parancsoló volt, hibátlan, mintha egy régi fotóalbumból lépett volna elő. A gondosan ápolt külső mögött azonban dermesztő hűvösség lapult. A hangok furcsán elhaltak a vastag falak között, mintha az épület nem akarta volna visszaadni őket. Bent minden apró részlet a tökéletességről árulkodott: nehéz, sötét bútorok, méregdrága szőnyegek, aranyozott keretbe foglalt festmények. Mégsem sugárzott belőlük otthonosság. Inkább olyan volt az egész, mint egy kiállítás, ahol tárgyakat őriznek, nem pedig emberi életeket. Lilla erőt vett magán, arcára udvarias mosolyt erőltetett, és szorosabban fogta férje kezét, miközben próbálta meggyőzni magát, hogy a rossz előérzet csupán a hosszú nap fáradtságából fakad.
– Na, végre hazaértetek – szólalt meg Melinda nyugodt hangon. A hangszín kedves volt, mégis ott vibrált benne valami kérlelhetetlen szigor. – A nagy nap lezárult, most pihenjetek. A szobátok fent van, minden készen áll.
Ahogy Melinda végigmérte őket, Lilla önkéntelenül is összerezzent. Nem egyszerű figyelem volt abban a tekintetben, inkább csendes ellenőrzés, mintha az asszony azt mérlegelte volna, mennyire illik majd bele ez az új nő az ő világába. Márk kissé feszengve bólintott.
– Köszönjük, anya – mondta halkan.
A hálószobában friss tisztaság és levendula illata keveredett. Lilla kibontotta a haját, a csatot letette egy fotel karfájára, majd mély levegőt vett. A szíve gyorsabban vert – ez lett volna közös életük első éjszakája, egy új fejezet kezdete. Márk felé fordult, de az izgatott várakozás helyett kimerültséget látott az arcán. A férfi nehézkesen leült az ágy szélére, végigdörzsölte az arcát, majd bűntudatos félmosollyal megszólalt:
– Sajnálom… teljesen elfogytam. Aludjunk csak, jó?
Szó nélkül lefeküdtek, ügyelve arra, hogy ne érjenek egymáshoz. A ház lassan elcsendesedett, csak az óra egyhangú kattogása törte meg a nyugalmat. Lilla sokáig forgolódott, fülelve az ismeretlen zajokra. És akkor, pontosan éjfélkor, a falon túlról, Melinda szobájának irányából tompa, elnyújtott nyögések hallatszottak, amelyek jeges borzongást futtattak végig a testén.
Lilla felkönyökölt, visszatartva a lélegzetét. Először arra gondolt, hogy csupán a képzelete játszik vele, a feszültség és az idegen környezet szülte illúzió. Ám a hang újra felcsendült – mély, vontatott, szenvedéssel teli. Úgy tűnt, mintha átszivárogna a falakon, végigkúszna a folyosón, és súlyos, ragadós félelemként telepedne a mellkasára. Ösztönösen Márkra pillantott. A férje mozdulatlanul feküdt, a fal felé fordulva, lélegzete egyenletes és mély volt, mintha semmit sem hallana.
Óvatosan lecsúsztatta a lábát a hideg padlóra, ügyelve arra, hogy egyetlen deszka se nyikorogjon. Az öreg ház mintha saját életet élt volna: valahol megroppant egy gerenda, odakint a szél megzörgette az ágakat, a nyögések pedig ismét betöltötték a csendet, most már közelebbről, tisztábban. Lilla magára kapta a köntösét, vállára terítette, majd nesztelenül kilépett a szobából a folyosó irányába, miközben a sötétség és a bizonytalanság egyre szorosabban fonta körül.