Lilla teljesen kimerült. Éjszakákon át forgolódott, alig hunyta le a szemét, az agya megállás nélkül azon járt, honnan szerezhetne pénzt. Újabb és újabb lehetőségeket pörgetett végig, de minden gondolat zsákutcába futott.
Amikor a lánya megtudta tőle, hogy a nyaraló ügye meghiúsult, kitört belőle a harag.
– Én mindig mondtam, hogy abban a Vivienben nem lehet megbízni! Te meg folyton mentegetted!
– Nóra, ez nem az ő hibája – próbálta csillapítani Lilla. – Jót akart, csak rosszul sült el.
– Persze! Akkor is csak jót akart, amikor apával kavart, igaz?
– Miről beszélsz? – ijedt meg Lilla.
– Arról, hogy rajtad kívül mindenki tudta: apu miatta hagyott el minket. Viviennel volt viszonya!
Lilla tiltakozni akart, nem akarta elhinni, amit hall. A legjobb barátnője ilyet nem tehetett volna… egyszerűen képtelenség.
– Mindegy – zárta le Nóra fáradtan. – Téged úgysem lehet megváltoztatni.
Lilla élete egyre kevésbé hasonlított arra, amit gyerekként elképzelt magának. Úgy érezte, minden döntésében tévedett: rossz férfit választott, rossz barátnőt engedett közel magához, és még az anyaságban is kudarcot vallott, ha a lánya csak szemrehányást tud megfogalmazni. A munkája, amit valaha imádott, már nem adott örömet, reggelente legszívesebben fel sem kelt volna.
Nóra egyik nap minden előjel nélkül megjelent. Csengetett, Lilla pedig úgy tett, mintha nem lenne otthon. Erre a lánya dörömbölni kezdett.
– Anya, nyisd ki!
Sapka nélkül állt a hidegben, a kabátja nyitva lobogott.
– Emese hol van? – kérdezte belépve.
– Otthon, Leventével.
Nóra előhúzott egy csomagot a táskájából, és átnyújtotta.
– Mi ez? – kérdezte Lilla értetlenül.
– Pénz. Eladtam az autót. Vedd meg azt a nyaralót, amelyikbe beleszerettél.
Lilla szóhoz sem jutott. Csak nézte a lányát, mintha nem értené a szavakat.
– De hát… kocsi nélkül hogyan…
– Leventének van autója, majd ő visz minket – vágta rá Nóra. – Vagy megyünk busszal. Nem vagyunk cukorból, Emese meg már nagy lány. Ne sírj, anya, fogd a pénzt, és hívd fel Gergőt.
Lillának összeszorult a torka. Odalépett, magához húzta a lányát, szorosan megölelte.
– Na elég legyen – morogta Nóra. – Ezek a te könnyeid, ne pazarold.
Mindig ilyen volt: kemény, szókimondó, könnyek nélkül.
– Köszönöm, Nórám.
– Ugyan. És Vivient pereld be, érted? Ne csak a pénzt szerezd vissza, a lelki károkért is fizessen.
Lilla attól félt, hogy Gergő már eladta a nyaralót, hiszen majdnem egy hónap telt el. Átnézte a hirdetéseket – nem találta. Majdnem elsírta magát, de végül összeszedte a bátorságát, és felhívta.
– Ugye már elkelt a nyaraló? – kérdezte félénken.
– Dehogy – nevetett fel. – Magára vár.
– Hogyhogy? – lepődött meg Lilla.
– A lánya hívott, megkért, hogy várjak. Elmondta mindent, még azt is, hogy eladja az autót. Büszke lehet rá.
– Az is vagyok – mondta Lilla, még mindig hitetlenkedve. – Akkor megbeszélhetjük az adásvételt?
– Természetesen, akár holnap. Gondozom a virágait, már kibújtak, néhány virágzik is. Küldjek róluk képet?
– Igen, szeretném.
A fotókon a virágok gyönyörűek voltak, pont olyanok, mint a biológiakönyvek ábráin. Lilla ekkor döbbent rá, mennyire szereti még mindig a munkáját, a gyerekeket, a növényeket, a lányát Nórát, az unokáját Emesét, sőt a vejét, Leventét is. Jó ember, szerencséje van vele a lányának. Minden rendben van. Az élete nem volt hiábavaló. És hogy „volt”? Ugyan már. Hiszen valójában most kezdődik igazán.