Lilla gyorsan hozzátette, hogy a szobanövényeivel eddig is boldogult, ezekkel sem lesz gondja, ebben egészen biztos.
Gergő erre elmosolyodott, és kissé elrévedve mesélni kezdett:
– Az édesanyám is rajongott a virágokért. Diána viszont… hát, ő ki nem állhatta őket. El sem hinné! Emlékszem, az első randira hatalmas csokorral érkeztem, büszkén, mint aki most aztán igazán nagyot alkot. Erre ő fintorgott egyet, és majdnem ott felejtette a padon, amikor felálltunk. Akkor azt hittem, velem van baja. Csak egy évvel később vallotta be: ne hozzak neki virágot, mert egyszerűen nem bírja. Inkább csokit kér. Nagy édesszájú volt, mondjuk… ezt tőle tanultam, bevallom.
Olyan melegséggel és szeretettel beszélt a feleségéről, hogy Lillában furcsa szúrás jelent meg. Nem irigység volt, inkább hiányérzet. Aligha mondott volna bárki hasonlókat róla valaha. Talán Viviennek igaza volt: Lilla nem jó helyre fektette az éveit.
– Jöjjön, megmutatom, hol milyen virágokat ültettem – váltott hirtelen Gergő. – Most még alig látszik belőlük valami, csak készülődnek, de én akkor is körbevezetem. Sőt, képeim is vannak róluk!
Majdnem egy teljes órát töltöttek a kertben sétálva. Szó esett növényekről, gyerekekről, és arról, hogyan gyorsul fel az idő, ahogy telnek az évek.
– Régen alig vártuk a születésnapokat, az ünnepeket – mondta Gergő. – Most meg mintha egy szempillantás alatt eltűnne egy egész esztendő.
– Teljesen így érzem – bólintott Lilla. – Iskolában tanítok, és néha az az érzésem, hogy mire megszokom az osztályt, már ballagnak is el. Régebben mintha lassabban nőttek volna fel.
– Diána is tanár volt. Magyart és irodalmat tanított. Maga mit oktat?
– Biológiát. Orvos szerettem volna lenni, mint apám, de a vér látványától mindig rosszul lettem.
Gergő társaságában minden természetesnek tűnt. Lilla mellkasában kellemes melegség terült szét, egy csendes várakozás, valami új ígérete, amiről már rég lemondott.
– Megveszem – mondta búcsúzáskor határozottan. – Egyeztessünk időpontot, leveszem a pénzt, és intézzük.
A hitelről nem szólt, de elhatározta, gyorsan elintézi.
Így is történt. A kölcsönt jóváhagyták, a szerződés dátumát kitűzte, majd felhívta Vivient.
– Utald át a pénzt, megvan a nyaraló. Pénteken szerződünk.
Vivien hebegni kezdett, Lilla sokáig nem értette, mire akar kilyukadni.
– Nézd, én csak meg akartam forgatni az összeget. Nem tarthattam csak úgy a számlámon, nekem is kell belőle haszon. Vettem részvényeket, Márk mondta, hogy mindjárt kilőnek… hát nem így lett. Estek. Nem az én hibám.
A hosszú magyarázatból Lilla egy dolgot fogott fel igazán: a nyaralóra szánt pénz eltűnt.
Olyan égető fájdalom jelent meg a mellkasában, hogy megijedt, vérnyomást mért. Nem is a pénzt siratta, hanem azt a kertet, azt a házat – és azt az embert, akivel többé nem lesz oka találkozni.
Gergőnek bevallani, hogy az üzlet elmarad, nehezebb volt, mint hitte. Még egy újabb hitellel is próbálkozott, hiába. Végül felhívta, és őszintén elmondta az egészet.
– Sajnálom, a pénzem elveszett. Így alakult. Úgy tűnik, mégsem lesz nyaralóm. Keressen más vevőt.
– Kár – felelte Gergő csendesen. – Kedveltem magát. Jó szomszédok lehettünk volna.
A csalódástól Lilla napokig magába roskadt, és amikor végre kissé kitisztult a feje, már tudta, hogy a történetnek ezzel még koránt sincs vége.