– Rendben, legyen nyaraló – bólintott végül Vivien –, de egy feltétellel. A pénzt nem adod oda megint a lányodnak. Elég nagy már ahhoz, hogy az a nincstelen férje maga keresse meg, amire szükségük van.
– Levente nem nincstelen – sértődött meg Lilla, ösztönösen védelmébe véve a vejét. – Doktorandusz, dolgozik a disszertációján. Ha meglesz a fokozat, kutató lesz, onnantól pedig szépen elindulhat felfelé a pályán.
– Ugyan már! – legyintett Vivien, nem hagyva annyiban. – Miféle karrier? Ne nevettess! Nekem is volt egy „tudósjelöltem”, hát haszna még az ágyban sem sok akadt.
Végül Vivien előállt egy konkrét ötlettel is:
– Tedd csak bankba a pénzt. Így legalább nem csúszik ki a kezed közül, és nem adod oda mind Verának. Áttehetjük az én megtakarítási számlámra is, ott legalább kamatozik, amíg keresgéled a telket. Ismerlek: elég egy pillanat, és se pénz, se nyaraló. Ha pénz kell nekik, kérjék az apjától. Nem egyedül hoztad világra azt a gyereket, ne felejtsd el.
Lilla kilencéves korában vált el Vera apjától, ezzel megtörve egy régi családi hagyományt: náluk korábban soha senki nem bontotta fel a házasságát. A szülei akkor még éltek, és nagyon nehezen viselték a történteket, de Lilla képtelen volt megbocsátani a hűtlenséget. Túlságosan mélyen érintette. A férje maga vallotta be, hogy viszonya van, sőt azt is hozzátette, hogy csak mellette tudta meg, mit jelent igazán szeretni. Ez volt az a mondat, ami mindent kettétört. Lilla egy teljes éven át sírva ébredt az éjszakák közepén. Később persze tompult a fájdalom. Az exférj újranősült, ráadásul nem is ahhoz a nőhöz, akivel félrelépett, hanem máshoz, és új gyerekei is születtek, így Vera lassan háttérbe szorult az életében.
Vivien tervét végül elfogadta. A nyaralókereséshez viszont komolyan állt hozzá: heteken át böngészte a hirdetéseket, mérlegelt, számolt. Megakadt a szeme egy házon, ami kissé drágább volt annál, mint amit eredetileg elképzelt, de úgy gondolta, egy kisebb hitellel még beleférhet. Elment megnézni.
A tulajdonos nagyjából vele egykorú férfi volt, magas, kopaszodó, szomorkás tekintettel. Gergőnek hívták – épp úgy, mint Lilla volt férjét, ami egy pillanatra megakasztotta a gondolatait.
– Nézze csak meg nyugodtan – mutatott körbe a férfi. – A telek kiváló, a házat pedig saját kézzel építettem. Ilyet nemigen talál máshol.
Lilla maga is látta, hogy az épület élőben még szebb, mint a képeken. A kert különösen megfogta: bőven volt hely virágoknak, és rengeteg fa meg bokor adott neki hangulatot. Veteményezni sosem szeretett, őt inkább az esztétikum vonzotta.
– És miért válik meg ettől a háztól? – kérdezte óvatosan. – Nem sajnálja?
– Nem a házat sajnálom – rázta meg a fejét Gergő. – Hanem azt, hogy ez a szépség kihasználatlanul áll. A szüleimé volt, az én telkem ott van mellette – intett a szomszéd irányába. – Annak idején a feleségemmel, Diánával vettük meg egymás mellett, apámmal együtt építkeztünk. Ő már három éve meghalt, én pedig sokáig nem tudtam rászánni magam az eladásra. Nem is maga az üzlet volt nehéz… hanem a pakolás. Anyám és apám holmijai. Alig temettem el Diánát, és utána mindez egyszerre szakadt rám – vallotta be csendesen.
– És a gyerekek? – kérdezte Lilla tapintatosan.
– Teljesen városiak – sóhajtott Gergő. – Ide alig jönnek ki. A lányom el is költözött messzire, úgyhogy két nyaraló egy embernek túl sok. Inkább olyan szomszédokat szeretnék, akik vigyáznak a helyre, nem verik szét, és nem csapnak állandó mulatságokat.
– Az biztos, hogy a hangos összejövetelek nem az én világom – mosolyodott el Lilla. – Engem inkább a virágok érdekelnek. Régebben csak…