Az örökség Lillát szó szerint derült égből villámcsapásként érte. Éppen kilépett a lépcsőházból, amikor a lánya felkiáltott utána a balkonról:
– Anya! Jött egy leveled, teljesen kiment a fejemből! Várj egy pillanatot, zacskóba teszem, és ledobom!
Hogy a szél el ne kapja, a lány még egy kanalat is beletett a csomagba – Lillának ilyesmi eszébe sem jutott volna.
A lakás egyébként Lilla nevén volt, így minden hivatalos küldemény ide érkezett. A szüleitől örökölte: tágas, világos otthon, két nagy szobával és egy kisebbel. Amikor a lánya férjhez ment, majd megszületett Emese, hamar szűknek bizonyult a vő apró garzonja, ezért Lilla gondolkodás nélkül átengedte nekik a saját lakását.
– Teljesen bolond vagy – vágta rá akkor Vivien, a barátnője.
Viviennel szinte egy életen át tartott a barátságuk, mégis aligha létezhetett volna két ennyire különböző nő. Lilla tanárnő és sebész gyermekeként nőtt fel, rendben, szabályok között. Már kislányként pontos forgatókönyve volt a jövőjéről: főiskola – pedagógiai vagy orvosi –, nyugodt házasság, egy gyerek, hasznos munka. Semmi rendkívüli. A külseje is ilyen volt: egyenes, világosbarna haj, szürkéskék szemek, alma alkat, ötven körülre a dereka szinte eltűnt.
Vivien ezzel szemben maga volt a kiszámíthatatlanság. Anyja hivatásos modell, apja befolyásos ember, az egymást váltó nevelőapák pedig mind művészvilági nagyságok. Vivien magas volt és csontsovány, sűrű, sötét fürtökkel és ívelt szemöldökkel. Ritka zöld szemeiről azt mondta, boszorkányos – és valóban, ezekkel a tekintetekkel könnyedén elbűvölte a férfiakat. Az élete hol Milánóban zajlott fényűző költekezéssel, hol egy hegyek közti faluban, ahol kecskéket tenyésztett.
– Úgy kell élni, hogy mások irigyeljenek – hangoztatta gyakran. – Jegyezd meg, különben öregkorodban bánni fogod, csak akkor már késő lesz.
Régebben az „öregkort” ötvennél kezdődőnek nevezte, de azóta finomított az álláspontján.
Viviennek nem volt gyereke, ezért képtelen volt megérteni, miért áldozza fel Lilla újra és újra a saját kényelmét a lánya érdekében. A vő lakása messze esett a megállótól, kényelmetlen volt, de Lilla inkább vállalta a nehézséget, csak a lánya ne szenvedjen. Amikor pedig pénzt adott az autóra, Vivien teljesen kiborult.
– Abból már régen elutazhattál volna Milánóba. Mindig is vágytál oda!
Való igaz, Lilla szeretett volna egyszer eljutni Milánóba – talán a barátnő történetei és fotói miatt –, de ennél is erősebben vágyott egy kis kertre, egy saját nyaralóra. Ezt őszintén el is mondta Viviennek.
– Nyaraló? – fintorgott Vivien. – A kispolgári hajlamaidat nem lehet kiirtani…
Lilla nem vitatkozott. Szerette Viviént, és a bántó megjegyzéseit is lenyelte. A nyaralóról azonban nem mondott le, így amikor a levélből kiderült, hogy egy távoli nagynéni bevette őt a végrendeletébe, és némi pénzt hagyott rá, Lilla szíve megtelt örömmel: most már tényleg megveheti azt a kis telket.
– Jól van – sóhajtott végül Vivien, kelletlen mosollyal. – Legyen nyaraló… de csak egy feltétellel.