– Mindent megteszünk, ami csak tőlünk telik – válaszolta András határozottan. – És azonnal ezekkel a bizonyítékokkal kezdünk.
Ettől a pillanattól kezdve Nóra élete új irányt vett. Lassan, apró lépésekben tanulta újra, hogyan lehet bízni másokban. Közben meg kellett küzdenie a múlt képeivel, a hirtelen rátörő félelemmel, és azzal a tudattal, hogy többé nem lehet védtelen. Tudatosan építette fel azt a belső és külső védelmet, amely nemcsak őt, hanem másokat is megóvhatott Leventétől.
Az út, amelyre rálépett, hosszú és kiszámíthatatlan volt. Tele fájdalommal, visszaesésekkel, váratlan akadályokkal. Nap mint nap új megpróbáltatásokkal szembesült: rendőrségi meghallgatások, jogi egyeztetések, terápiás beszélgetések követték egymást. Voltak, akik képtelenek voltak megérteni a veszteségét, és akadtak olyanok is, akik csendben, de rendíthetetlenül mellette álltak.
Nóra azonban nem torpant meg. Ahogy haladt előre, egyre világosabban érezte azt az erőt, amely korábban mélyen el volt temetve benne. Már nem az a törékeny lány volt, akit vérzően találtak az út szélén. Egy olyan nő formálódott belőle, aki tudta: túlélte a legszörnyűbb csapást is, és képes lesz tovább élni, még akkor is, ha a veszteség örökre vele marad.
Eltelt néhány hét. Nóra már önállóan közlekedett a kórházi folyosókon, de az éjszakák továbbra is kegyetlenek voltak. A sötétben a gondolatok felerősödtek, az emlékek újra és újra rátörtek. Gyakran riadt fel arra, hogy hallotta az infúzió halk csepegését vagy egy nővér lépteit, és ilyenkor a szíve vadul vert, mintha veszély közeledne.
A pszichológusa javaslatára naplót kezdett írni. Le kellett jegyeznie mindent: kusza gondolatokat, kimondatlan érzéseket, fájdalmas emlékeket. Kezdetben ez szinte lehetetlennek tűnt. A szavak nem akartak engedelmeskedni, a könnyek eláztatták a papírt. Idővel azonban a napló csendes társsá vált, egyetlen tanúvá, aki előtt nem kellett erősnek mutatkoznia. Ott jelent meg először az a belső erő, amely lassan felébredt benne.
Egy reggel résnyire nyílt a kórterem ajtaja, és belépett Ilona néni. Tekintete egyszerre volt szelíd és eltökélt. Kezében egy apró csomagot tartott: teát és frissen sütött pogácsát.
– Jó reggelt, drágám – szólalt meg halkan, miközben leült az ágy mellé. – Tudom, milyen nehéz ez most. De nem vagy egyedül.
Nóra felnézett rá. A szemében már nem csak a kétségbeesés ült, hanem valami halvány, óvatos fény is.
– Köszönöm… – suttogta. – Aznap te mentettél meg. Nem is tudom, mivel hálálhatnám meg.
– Nem tartozol semmivel – mosolygott Ilona. – Az számít, hogy élsz. És hogy legyen erőd tovább élni.
Ez az egyszerű, meleg beszélgetés mély nyomot hagyott Nórában. Először érezte igazán, hogy a világ nem csupán fájdalmat okozhat, hanem kapaszkodót is nyújthat.
Néhány nappal később András ismét megjelent, új információkkal.
– Tanúvallomásokat szereztünk, és előkerültek a kamerafelvételek is – közölte. – Reális esély van rá, hogy Levente nem kerülheti el a felelősségre vonást.
Nóra bólintott. A mellkasában egyszerre jelent meg a szorongás és a megkönnyebbülés. Tudta, hogy ez még csak egy újabb küzdelem kezdete, de már nem rettegett tőle. Rádöbbent, hogy az ereje nem csupán a fájdalomból fakad, hanem abból az elszántságból is, amellyel meg akarta védeni önmagát és a gyermeke emlékét.
Az eljárás lassan indult. A bírósági tárgyalások rendkívül megterhelők voltak: a találkozás Leventével az üvegfal mögött, a férfi hideg tekintete, az önigazolásra tett kísérletei. Nóra azonban felkészült. Tisztán, határozottan beszélt, még akkor is, amikor a könnyeit vissza kellett nyelnie. Minden egyes vallomás egyszerre jelentett csapást Leventének és gyógyulást számára.
– Mindent elveszítettem, ami igazán fontos volt számomra – mondta az egyik tárgyaláson, a vádlott szemébe nézve. – De élek. És ezt az életet nem veheti el tőlem senki.
A folyamat lassan haladt tovább, de Nóra már tudta, hogy bármi következik, képes lesz szembenézni vele.