A fiatal férfi fáradtnak tűnt, mégis összeszedettnek; egyik kezében jegyzetfüzetet tartott, mintha minden szava súlyt nyerne benne.
– Jó napot. András vagyok, nyomozó – szólalt meg nyugodt, de határozott hangon. – Feltehetnék néhány kérdést?
Nóra lassan felnézett rá. A tekintetében még mindig ott izzott a kétségbeesés és a düh, mintha ezek tartották volna életben abban a pillanatban.
– A… a gyermekemről kérdez? – kérdezte elcsukló hangon. – Hol van ő?
– Teljesen érthető, amit most érez – kezdte óvatosan András. – Ugyanakkor muszáj tisztáznunk a történteket. Tudom, hogy most szinte elviselhetetlen…
Nóra ajkába harapott, hogy megállítsa a remegést. Levente emléke újra és újra betört a gondolataiba, egyre erősebben. Tisztában volt vele, hogy ha mindent kimond, amit tud, annak beláthatatlan következményei lehetnek az életére nézve.
– Ő… – szólalt meg, majd elhallgatott. – Azt akarta, hogy én… hogy mi ketten… ne éljük túl. A gyereket sem védte meg. Semmi sem állította meg.
András gyors mozdulattal jegyzetelt, aztán együttérzően ránézett.
– Utána fogunk járni mindennek. Most az a legfontosabb, hogy maga biztonságban legyen – mondta, hangja megnyugtatón csengett, de Nóra alig fogta fel a szavait.
Amikor a nyomozó elment, ismét egyedül maradt. A kórterem csendje szinte nyomasztóvá vált; a kórház zajai tompán szűrődtek be. Gondolatai újra és újra visszarántották ahhoz a pillanathoz az úton, amikor Levente a kocsihoz rohant. Az arcán nem látszott félelem – ez volt az, ami Nórát a leginkább megrémítette.
Napok teltek el. A teste lassan gyógyult, a sérülések enyhültek, de a lelke egyre nehezebb lett. Észrevette, hogy minden apróságra összerezzen: egy telefoncsörgés, egy lépés a folyosón, egy ajtónyikordulás mind pánikot ébresztett benne.
– Menni kell tovább – suttogta magának az ablaknál ülve. – Élnem kell.
Egyik nap pszichológus érkezett hozzá. Fiatal nő volt, kedves tekintettel és megnyugtató hangszínnel.
– Nóra, rettenetes traumán ment keresztül – mondta halkan. – Azért vagyok itt, hogy segítsek feldolgozni a veszteséget.
Nóra bólintott, bár a szavak üresen kongtak benne. Nehéz volt bárkiben is megbíznia azok után, ami történt.
– Én… – kezdte tétován. – A kislányom… ő volt minden reményem…
– Megértem – válaszolta a pszichológus. – Engedje meg magának a gyászt. Nem kell sietnie. Teljesen természetes, ha fájdalmat, haragot vagy kétségbeesést érez.
Ahogy teltek a napok, Nóra lassan újra tanult lélegezni, figyelni a körülötte lévő világra, érzékelni, hogy még él. Naplót kezdett vezetni: leírta a gyermekével kapcsolatos emlékeket, az utolsó napokat, és azt is, hogyan változott meg Levente. Az írás fájt, de minden sorral mintha tisztult volna benne valami.
Az idő múlásával óvatosabb lett, éberebb a környezetére, ugyanakkor egyre erősebben élt benne az elhatározás: Leventének felelnie kell. Ez a gondolat vált az új céljává, az egyetlen erővé, ami előre vitte.
Egy este, amikor a kórház már elcsendesedett, András lépett be a szobába. Látszott rajta a fáradtság, de a tekintete elszánt volt.
– Nóra, új fejlemények vannak – mondta. – Tanúkat találtunk, és kamerafelvételek is előkerültek, amelyek segítenek pontosan rekonstruálni az eseményeket.
Nóra szíve összeszorult, de ezúttal a remény miatt. Ez volt az első lépés az igazság felé.
– Azt akarom… – kezdte, majd elakadt a hangja. – Azt akarom, hogy feleljen mindenért.