Nóra az út szélén feküdt, félájultan, alig érzékelve, mi történik körülötte. Az arca felrepedt, vér csorgott róla, a válla kificamodott, és a fájdalom hullámokban hasított végig a testén. Tudata hol elhomályosult, hol egy-egy pillanatra kitisztult, majd újra szétesett.
— Gyere csak, drágám, induljunk haza. Nem volt ez egy kicsit hosszú séta? Ugye ma nem leszel olyan makrancos, mint tegnap? Mi, Zojka? — dünnyögte megszokott hangján Ilona néni, miközben megsimította a kecskéje nyakát.
A távoli legelőről ballagtak visszafelé, onnan, ahol a fű dúsabb volt, és az autók zaját, füstjét alig lehetett érezni.
Ilona hirtelen megtorpant. A fűben valami olyasmit pillantott meg, amitől a rémület jeges markolása futott végig rajta. Keze-lába remegni kezdett.
— Jézusom… mi lehet ez… — lehelte, miközben alig találta a szavakat.
Nóra mellette feküdt a földön, halk nyögés tört fel a torkából.
— Él! Hála az égnek, él! — kapott észbe az öregasszony. — Mentőt kell hívni, azonnal… csak hol van… áh, megvan!
A kötény alól előhalászott egy kopott mobiltelefont, amelyet az unokájától kapott, és remegő ujjakkal tárcsázott. Amíg a mentők úton voltak, mindent megtett, amit csak tudott: óvatosan letörölte a vért a lány arcáról, próbálta magánál tartani.
— Orvos… szükségem van egy orvosra… — suttogta Nóra, amikor észrevette az asszonyt.
— Már jönnek, lelkem. Hívtam őket, tarts ki egy kicsit.
— A gyerek… — Nóra hangja elcsuklott, majd újra elernyedt a teste. — A kislányom…
— Milyen gyerek? — ijedt meg Ilona. — Egyedül voltál, nem volt itt senki más.
A tekintete azonban Nóra hasára tévedt, amely egyértelműen kerekedett. Az igazság fájdalmasan világossá vált: a lány várandós volt.
Amikor a mentő megérkezett, Ilona azonnal szólt az orvosoknak a terhességről.
— Köszönjük, hogy segített, néni. Mindent megteszünk, amit lehet — mondta az egyik doktornő, miközben hordágyra tették Nórát.
Nóra már a kórteremben tért magához. Csövek, infúziók, gépek halk pittyegése vette körül; rögtön tudta, hogy az intenzíven van.
— A gyermekem… — végighúzta a kezét a hasán, és égető ürességet érzett. — Hol van a kislányom?
Ekkor lépett be egy nővér.
— Magához tért? Jó, már aggódtunk.
— A babám él? Mondja meg! — Nóra hangja kétségbeesetten remegett.
— Súlyos sérülései voltak — felelte tétován a nővér. — Napokig küzdöttünk az életéért. Sajnos… a gyermek nem élte túl. Már a balesetkor meghalt. A rendőrség később jelentkezni fog a körülmények tisztázása miatt.
Nórához csak ennyi jutott el: a kislánya meghalt, még mielőtt megszülethetett volna. Miatta. Az apja miatt.
Emlékei önkéntelenül is visszarántották az utolsó nap minden pillanatához. Leventére gondolni is elviselhetetlen volt. Most már tisztán látta: a férfi meg akarta ölni őt. Nem tartotta vissza az sem, hogy közös gyermekük növekedett a szíve alatt.
Amikor a nővér magára hagyta, Nóra egyedül maradt a kórteremben, a gépek monoton zúgása és a folyosóról beszűrődő távoli hangok között. Nemcsak a teste, a lelke is üresnek tűnt. A múlt képei újra és újra leperegtek előtte: Levente pillantása, a hangja, az érintései, majd az a dermesztő hidegség, amely egyszer csak mindent elnyelt.
Ökölbe szorította a kezét, próbálta visszatartani a sírást, de a könnyei így is végigcsorogtak az arcán. A fájdalom úgy perzselte a mellkasát, mintha kitépték volna a szívét. Az a tudat, hogy a gyermeke annak az embernek a tettei miatt halt meg, akit valaha szeretett, szinte szétzúzta.
Ebben a pillanatban lassan kinyílt a kórterem ajtaja, és egy fiatal nyomozó lépett be.