Az ajtó küszöbén még visszafordult, és száraz hangon odavetette:
— A lakáskulcsokat tedd ki az asztalra. Lilla majd később eljön értük.
A következő pillanatban kilépett, és határozott mozdulattal csukta be maga mögött az ajtót. Gergő a falnak támaszkodva maradt állva. Kapkodva vette a levegőt, mellkasát mintha satuba fogták volna. Belül fortyogott minden: düh, szégyen, rettegés kavargott benne. Legszívesebben ordított volna, vagy valamit a földhöz vág, de a félelem elnémította. Túl jól tudta, hogy Zoltán nem üres fenyegetéseket osztogat. Amit kimond, azt végre is hajtja.
Zoltán lesétált a lépcsőn, kilépett az utcára. A hó tovább hullott, fehér réteg alá temetve az autókat és a járdát. Elővette a telefonját, és felhívta a lányát.
— Minden el van rendezve — mondta tömören. — Szedd össze az irataidat, holnap beadjuk a válókeresetet.
A vonal másik végén Lilla hallgatott. Könnyek csorogtak végig az arcán, mégsem tört ki belőle sírás. Nem megkönnyebbülést érzett, nem is örömöt — inkább valami új, csendes bizonyosságot. Mintha végre túl lenne a legrosszabbon.
Két nappal később Gergő kiköltözött a lakásból. Csak a saját holmiját vitte magával, semmihez nem nyúlt, ami nem az övé volt. A kulcsokat az asztalon hagyta, pontosan úgy, ahogy az após megparancsolta. Lilla az apjával együtt ment vissza a lakásba. Zoltán sorra járta a helyiségeket, ellenőrizte az ajtókat, az ablakokat, mindent alapos szemmel átvizsgált.
— Ma lecseréljük a zárat — jelentette ki. — És kamerát is felszereltetünk.
— Apa, minek kamera? Gergő nem fog visszajönni… — próbálkozott Lilla.
— Ezt sosem lehet biztosra venni — felelte Zoltán. — A biztonság soha nem felesleges.
Telefonált egy ismerős szakembernek, aki még aznap este megérkezett. Kicserélte a bejárati ajtó zárját, és kamerát szerelt fel az előszobában. Zoltán végignézte a beállításokat, majd megmutatta a lányának, hogyan működik az alkalmazás a telefonján.
— Ha bármi van, azonnal hívsz — mondta röviden. — Éjjel-nappal.
Lilla bólintott, és homlokát az apja vállának döntötte. Hosszú idő óta először érezte azt, hogy nincs egyedül, és nem kell minden neszre összerezzenjen. Nem figyelte görcsösen a lépteket, nem riadt meg egy becsapódó ajtótól.
Másnap Zoltán elvitte a lányát az anyakönyvi hivatalba. Lilla beadta a válókeresetet. Gergő is megjelent — némán aláírta a papírokat, és egyszer sem nézett a volt feleségére. Zoltán ott állt Lilla mellett, karba tett kézzel. Gergő még a pillantását sem merte az após irányába emelni.
Egy hónappal később a válás jogerőre emelkedett. Lilla kézhez kapta az összes iratot, újra hozzáfért a bankszámláihoz. Gergő nem jelentkezett: nem hívta, nem írt, egyszerűen eltűnt az életéből, ahogyan annak idején váratlanul belépett.
Zoltán segített rendbe tenni mindent. Átnézte a számlákat, meggyőződött róla, hogy nincsenek rejtett tartozások. Keresett egy ügyvédet is, aki minden jogi kérdésben eligazította Lillát. Nem faggatta az érzéseiről, nem adott kéretlen tanácsokat. Egyszerűen ott volt, és tette a dolgát.
Lilla lassan visszatalált a hétköznapokhoz. A munka kapaszkodót adott: órák, diákok, dolgozatjavítás. A kollégák nem kérdeztek semmit, bár bizonyára észrevették, hogy az eljegyzési gyűrű előbb a másik kezére került, majd teljesen eltűnt.
Egy este Lilla a konyhában ült, teát kortyolgatott, és kifelé nézett az ablakon. A hó már rég elolvadt, a fákon rügyek jelentek meg. A tavasz lassan, de biztosan megérkezett. A telefonja megrezzent — üzenet az apjától: „Hogy vagy?”
Lilla elmosolyodott, és visszaírt: „Jól vagyok, apa. Köszönöm.”
Zoltán elolvasta az üzenetet, majd magában bólintott. A lánya meg fogja állni a helyét. Egy dolgot azonban biztosan tudott: többé nem szabad hallgatni, ha valami nincs rendben. Nem akart állandóan beleszólni Lilla életébe, de most már tudta, hogy ha szükség lesz rá, ott lesz mellette. Mindig.