— Gyere, beszélnünk kell — ismételte Zoltán, majd elindult a dolgozószoba felé.
Lilla szó nélkül követte. A helyiségben minden a régi volt: a masszív íróasztal, a könyvekkel teli polcok, az ablak előtt álló karosszék. Zoltán leült az asztal mögé, határozott mozdulattal a vele szemben álló székre mutatott. Lilla csak a szék szélére ereszkedett le, ujjai görcsösen összefonódtak az ölében.
— Kezdd el — mondta az apja röviden.
— Apa, én… — akadt el Lilla hangja.
— Mindent. Az elejétől — vágott közbe, ellentmondást nem tűrően.
Lilla nagyot nyelt. Nehéz volt szavakba önteni mindazt, amit hónapok óta cipelt magában. Először bizonytalanul, szaggatott mondatokban beszélt, aztán ahogy haladt előre, a történet egyre tisztábban rajzolódott ki. Elmondta, mikor és hogyan változott meg Gergő viselkedése, hogyan vette el tőle a bankkártyáit, miként ellenőrizte minden lépését. Beszélt a kiabálásról, a fenyegetésekről, végül az ütésekről is. Zoltán végig hallgatott. Nem szakította félbe egyszer sem, az arca mozdulatlan maradt, de a keze lassan ökölbe szorult az asztalon.
Amikor Lilla befejezte, csend telepedett a szobára. Zoltán hátradőlt a székében, tekintete éles volt.
— Miért nem szóltál hamarabb? — kérdezte.
— Szégyelltem — felelte halkan. — Azt hittem… talán én provokáltam ki. Hogy bennem van a hiba.
— Benned? — Zoltán hangja hirtelen megkeményedett, ereje megremegtette a levegőt. Lilla összerezzent. — Szerinted te tehetsz róla, hogy egy férfi kezet emelt rád? Gondolkodj már egy kicsit! Ennyire nem becsülöd magad?
Lilla lesütötte a szemét. Könnyei gyűltek, de nem engedte, hogy kicsorduljanak. Zoltán lassan kifújta a levegőt.
— Holnap reggel pontot teszek ennek az ügynek. Véglegesen.
— Apa, kérlek, ne csinálj semmit — sietett közbevágni Lilla. — Maradok itt pár napig, aztán visszamegyek, ha lecsillapodik…
— Nem mész vissza sehova — vágta rá az apja. — Holnap elmegyek hozzá, és világossá teszem, mi következik.
Lilla tiltakozni akart, de amikor felnézett, meglátta apja tekintetét. Tudta, hogy felesleges vitatkozni. Zoltán nem az a fajta ember volt, aki kimond egy döntést, majd visszavonja.
Másnap Zoltán kora reggel elindult. Lilla az anyjával maradt, a konyhában ültek, teát kortyolgattak. Lilla az ablakon át bámulta az udvart, ahol a hó nagy pelyhekben hullott, vastag fehér réteget borítva mindenre. A telefonja némán feküdt az asztalon, kikapcsolva. Nem merte bekapcsolni — rettegett attól, hogy Gergő hívásai és üzenetei árasztják el.
Zoltán déltájban érkezett ahhoz a lakáshoz, ahol Lilla és Gergő együtt éltek. Leparkolt a ház előtt, felment a megfelelő emeletre, majd megnyomta a csengőt. Gergő csak egy perc múlva nyitott ajtót. Gyűrött volt az arca, kócos a haja, mintha az ágyból kelt volna fel nemrég. Amikor meglátta az apósát, elsápadt, de erőt vett magán.
— Jó napot, Zoltán. Lilla itthon van? — kérdezte feszült udvariassággal.
— Lilla nincs itt, és nem is lesz — hangzott a száraz válasz. — Veled kell beszélnem.
Gergő habozott, majd félrehúzódott, beengedve őt. Zoltán belépett, körbenézett. A padlón törött tányér darabjai hevertek, az asztalon koszos bögrék álltak, a mosogatóban felhalmozva az edények. Nyilvánvaló volt, hogy a tegnapi balhé után senki nem törődött rendrakással.
Zoltán megfordult. Gergő a falnál állt, idegesen toporgott. Próbált magabiztosnak látszani, de a keze remegett.
— Ha Lilla panaszkodott rám, biztos eltúlozta — kezdte kapkodva. — Csak hétköznapi veszekedések voltak, semmi több…
— Elég — mondta Zoltán halkan, de élesen.
Gergő elhallgatott. Zoltán közelebb lépett, alig egy karnyújtásnyira állt meg tőle. Bár nem volt köztük nagy termetkülönbség, a férfi jelenléte nyomasztóvá vált. Gergő ösztönösen a falnak hátrált.
— Figyelj rám nagyon pontosan — folytatta Zoltán csendesen, mégis fenyegető nyomatékkal. — Tudom, mit tettél a lányommal. Tudok az ütésekről. A pénzről. A kontrollról. Mindenről.
— De én csak…
— Hallgass. Még nem fejeztem be.
Gergő összeszorította az állkapcsát, arca krétafehér lett.
— Most elmondom, mi fog történni — folytatta Zoltán. — Lilla beadja a válókeresetet. Te nem akadékoskodsz, nem hívod fel, nem keresed. A lakás az övé, mindig is az volt. Összepakolsz, és ma elköltözöl innen.
— De hát én is itt lakom… — próbált tiltakozni.
— Laktál. Ennek vége.
Gergő kihúzta magát, levegőt vett.
— Zoltán, ehhez nincs joga…
— Nincs? — Zoltán ajkán halvány, hideg mosoly jelent meg. — Akkor beszéljünk jogokról. Kezet emeltél a lányomra. Rendszeresen. Ez bűncselekmény. Nézz utána, ha kételkedsz.
Gergő szája kinyílt, majd becsukódott. Nem jött ki hang a torkán.
— A szomszédok tanúskodnak — tette hozzá Zoltán. — A lépcsőház kamerái is rögzítettek ezt-azt. Az orvosi papírokat is elintézzük. Van elég ismerősöm. Van még kérdésed?
Gergő lehajtotta a fejét. Ökle megfeszült, de nem mert felnézni. Zoltán kivárt pár másodpercig, majd utoljára megszólalt:
— Ha megpróbálsz Lilla közelébe menni, ha hívod, ha bármilyen módon beavatkozol az életébe, nagyon meg fogod bánni. Elég kapcsolatom van ahhoz, hogy ebben a városban egy rendes állást se találj többé. Világos?
Gergő némán bólintott. Zoltán ekkor megfordult, és elindult az ajtó felé, fejében már a következő lépések határozott rendjével.