A beszédében ott bujkált az óvatosság. Az anyja sem faggatta, nem kérdezősködött tolakodóan, mégis, egy alkalommal, egy szokásos telefonbeszélgetés végén halkan megszólalt:
— Lillám, valahogy más vagy mostanában. Történt valami?
— Anya, tényleg nincs baj, csak kimerült vagyok — hazudta Lilla, majd sietve elköszönt.
A lépcsőházban azonban nem maradtak titokban a dolgok. A szomszédok hallották a kiabálást. Lilla is tudott erről, hiszen többször érezte magán a kíváncsi, furcsán együttérző pillantásokat, amikor a lépcsőn vagy a bejáratnál összefutott valakivel. Egy alkalommal a harmadikról egy idős asszony megállította a lift előtt.
— Kislányom, legyen óvatos. Ha baj van, csak kopogjon át hozzám.
Lilla némán bólintott, lesütötte a szemét, és gyorsan továbbment. Segítséget kérni eszébe sem jutott. Mit mondana? Mit gondolnának róla? A családja előtt bevallani, hogy az élete kevesebb mint egy év alatt darabokra hullott, elviselhetetlen szégyennek tűnt.
A szomszéd türelme azonban egyszer elfogyott. December elején történt, amikor odakint már fehérlett a hó, és a radiátorok végre meleget adtak a lakásokban. Gergő feldúltan érkezett haza, ledobta a táskáját az előszobában, és azonnal vacsorát követelt. Lilla szó nélkül elé tette a tányért. A férfi belekóstolt, majd fintorgott.
— Hideg.
— Megmelegítem — nyúlt Lilla a tányérért.
Gergő hirtelen felpattant, megragadta Lilla csuklóját, és magához rántotta. A nő elvesztette az egyensúlyát, a padlóra zuhant. A következő pillanatban ütés érte a hasát. Lilla elfojtott sikollyal próbált védekezni, karjait maga elé emelve. Gergő még egyszer lesújtott, aztán sarkon fordult, és bevágta maga mögött a fürdőszoba ajtaját.
Lilla összegömbölyödve feküdt a földön, a hasát szorítva. A levegővétel is fájt. A könnyei hangtalanul csorogtak. Odalent nagy zaj hallatszott — talán a szomszéd meghallotta a dulakodást. Lilla a szájára tapasztotta a tenyerét, nehogy egyetlen hang is kiszökjön belőle.
Másnap csengettek. Amikor ajtót nyitott, ledermedt. Az apja állt előtte. Magas volt, ősz hajú, tartása egyenes, tekintete súlyos. Zoltán végignézett rajta, észrevette a sápadtságot, a szem alatti zúzódást, amit Lilla vastag alapozóval próbált eltüntetni.
— Apa… te hogy… honnan… — hebegte Lilla, hátrálva.
— Az alsó szomszéd hívott fel. Elmondta, mi zajlik itt — felelte Zoltán nyugodt hangon, miközben belépett. — Hol van a férjed?
— Apa, kérlek, várj…
— Hol van? — ismételte meg, és a hangja kemény lett.
Lilla leszegte a fejét.
— Dolgozik.
Zoltán körbejárta a lakást. Minden a megszokott helyén volt: kanapé, asztal, tévé. De ő nem a tárgyakat látta. A lánya riadt arcát nézte, azt, ahogy egy hirtelen zajra ösztönösen összerezzen. A félelmet.
— Pakolj — mondta röviden.
— Apa, nem mehetek csak úgy el…
— De igen. Most azonnal.
Lilla tiltakozni akart, de a szavak elakadtak benne. Apja tekintetéből tudta, hogy nincs helye vitának. Bement a hálóba, és remegő kézzel dobálta a ruháit a táskába. A fejében zakatolt a kérdés: mit fog szólni Gergő, amikor hazajön? Mi lesz ezután?
Zoltán az ablaknál állt, karba tett kézzel. Az arca mozdulatlan volt, de belül forrt benne a düh. Hogyan hallgathatta ezt el a lánya egy teljes évig? Hogy nem vette észre korábban? Katonaként mindig gyors és határozott döntésekhez szokott — most sem tervezett másképp cselekedni.
Amikor Lilla elkészült, az apja átvette a táskát, és az ajtó felé indult. Lilla némán követte. A küszöbön Zoltán megállt.
— A kulcsokat tedd le az asztalra.
— De ez az én lakásom…
— A kulcsokat. Az asztalra.
Lilla elővette a kulcscsomót, és letette. Zoltán bólintott, majd kivezette a lányát.
Az autóban egyikük sem szólalt meg. Lilla az ablakon át nézte az elsuhanó, havas utcákat. Belül minden görcsbe rándult. Mondani akart valamit, magyarázkodni, mentegetőzni, de nem találta a hangját. Zoltán nyugodtan vezetett, kérdések nélkül. Lilla érezte, hogy a beszélgetés csak halasztva van.
Fél óra múlva megérkeztek a szülői házhoz. Az anyja ajtót nyitott, és azonnal látta, hogy nagy a baj. Szó nélkül átölelte Lillát, majd bekísérte a szobába. Zoltán a folyosón maradt, levette a kabátját, gondosan felakasztotta. Mozdulatai fegyelmezettek voltak, mégis vibrált bennük a feszültség.
Lilla leült a régi kanapéra a gyerekkori szobájában. A könyvespolc, az íróasztal, a világos falak mind változatlanok voltak. Olyan érzése támadt, mintha megállt volna az idő, és a Gergővel töltött hónapok nem is vele történtek volna.
Vacsoránál az anyja igyekezett közömbös témákról beszélni, de a hangja remegett. Zoltán Lillával szemben ült, tekintetét a tányérjára szegezve. Lassan, kimérten evett. Lilla alig nyúlt az ételhez; a teste még mindig sajgott az ütéstől.
Amikor végeztek, az apja felállt, és határozott mozdulattal megszólalt:
— Gyere, beszélnünk kell.